2. nap: Akarattyáról Tihanyba

Roppant felkészülten álltam neki a második napnak, hajnalban úgy szálltam ki a kocsiból Akarattyán, ahol előző este befejeztem a futást, hogy vittem a napszemüvegem. Az a tevékenység, mint hogy például ránézek az időjárás előrejelzésre picit hasznosabbnak bizonyult volna, ugyanis öt perce futottam, amikor elkezdett esni az eső. Aztán szakadni.

A Balaton körül 90%-ban beton úton haladtam, ezen a vizes pár kilométeren viszont persze földúton...

Egy építkezés mellett elfutva meg is kérdezték nem hideg-e az eső, de akkor még nem volt vészes.

Úgy 40 perc után viszont már az volt, és már eléggé remegtem. Peti pár kilométerrel volt előttem, ott nem esett semmi, felettem vonult csak a felhő. Félúton bevárt, hogy átöltözhessek, mert miután végre elállt az eső, és kezdtem volna kicsit felmelegedni, kiértem egy kocsiút mellé, ahol minden második autós nyakon locsolt, és már nagyon át voltam fagyva...

A fűzfői sétányig futottam elsőkörben, ott bevárt újra a Peti, ettem-ittam, vacogtam, aztán futottam tovább.

Ekkor is kitartott még a remek döntéseim sorozata, épp csak pulcsit nem húztam (pedig akartam), amúgy eléggé beöltözve indultam el. Igen gyorsan eljött a felmelegedésem, ugyanis ahogy elindultam kisütött a nap, és onnantól végig azon szenvedtem, hogy megsülök és megvakulok, mert a napszemüvegemet akkor már nyilván nem vittem magammal...

Almádi volt a cél, egészen a kempingig futottam, ahova Peti már addig előrement bejelentkezni.

Ebéd és pihenés után, kicsit nehezemre esett elindulni, de végül azért összeszedtem magam és megcéloztam Csopakot.

Tudtam, hogy az egy olyan 10 körüli kilométer lesz Csopakig, ahol majdhogynem semmi árnyék nem lesz. Élénken emlékeztem tavalyról erre a részre, és az akkori bőven 30 fok fölötti hőségre, idén viszont a 27 fokkal azért valamennyivel barátságosabb élménynek maradt meg ez a szakasz.

A csopaki mezítlábas sétányig futottam, ahol tavaly elég maradandó élményt okozott végigmenni a tobozokon és társain, azóta se értem miért kínoztam még azzal is a lábaim... Bőven el voltam az emlékkel, így idén valami hideg innivalót kerestünk inkább, mert a vizem kb. ihatatlanná melegedett már addigra.

Tulajdonképpen teljesen jól elvoltam ott az árnyékban fekve, de végül azért továbbindultam Tihanyig.

Felállni és elindulni már nem ment olyan könnyen, mindig kellett egy kis idő, amíg bejáratódtak a lábaim és tudtak haladni.

Az ilyen rövid megállókkal az volt a gond, hogy hideg vízzel nem tudtam feltölteni az ivózsákom, most is cipeltem csak tovább a főzővizemet, leginkább dísznek, mert inni nem nagyon volt érdemes belőle... Pár kilométer után találtam egy kissrácot, aki hideg limonádét árult az útszélén, hát nem kicsit bírtam őt akkor.

Füreden pedig szereztem egy hideg kólát, és akkor kezdett visszatérni belém az élet, a folyadék nélküli kilométerek után.

Füred után az utolsó kilométerek már nehezen akartak elfogyni. Egyszer csak mellém ért egy futó, hogy csatlakozna, ha nem zavar, és kérdezte én meddig megyek. Kicsit nézett, amikor mondtam, hogy hát nekem Balatonszemes a cél... Végül odáig nem vállalta, de egy kicsit jött velem, és úgy máris könnyebb volt, hogy közösen szenvedtünk.

Este kicsit úgy csináltunk, mint akik nyaralnak, és élvezik is, nem pedig csak őrülten rohangálnak a hőségben egy tó körül… Már önmagában ez is adott egy löketet a továbbiakra, az meg pláne, hogy ismerőssel is találkoztunk.