4. nap: Badacsonyból Balatonberényig

Vannak kempingek ilyen fura szabályokkal, mint hogy 23-tól 6-ig zárva vannak a vizesblokkok, így kénytelenek voltunk ehhez igazodva tervezni az indulást. Nem mintha bántam volna azt a kis időt, amíg tovább aludhattunk, így is nagyon nehezen ment a felkelés, és talán a legnagyobb kihívás volt az egész napban.

Elég nagy gyakorlatunk alakult már ki az elmúlt napokban a viszonylag gyors sátorbontásban és összecsomagolásban. Viszont a gyors megvalósításhoz az is szükséges, hogy én ne csak üljek és nézzek ki a fejemből, azon elmélkedve, hogy most akkor tényleg ébren vagyok, vagy csak úgy tűnik... Végül a Peti pakolása után kocsival előrementünk Badacsonyig, ahol tegnap befejeztem a futást és kiszállva továbbra is azon voltam, hogy megpróbáljak felébredni, vagy legalább nyitva tartani a szemem, hogy valahogy elfussak Szigligetig. Útközben kipróbáltam és igazából nem lehetetlen csukott szemmel a futás, csak az nem biztos, hogy célszerű...

Szigligetre érve elkezdtek gyűlni a felhők, feltámadt a szél is, úgyhogy negyedóra pihenő után inkább futottam tovább Vonyarcvashegyre, hátha szerencsém lesz és beérek a kempingbe, mielőtt leszakad az ég.

Szerencsém volt, csak csöpögött az eső, majd a futásom második felére a nap is kisütött.

Meg akartam nézni útközben egyszer a térképet az órámon, ehelyett viszont sikerült megállítanom és elmentenem a futásom. Mondjuk szerintem tudat alatt úgy gondoltam ennyit bőven elég volt futni, és ideje lenne végre befejezni, és főleg aludni... Picit idegesített a dolog, de azért sikerült lebeszélnem magam arról, hogy nyomban visszaforduljak és újra kezdjem elölről.

Beérve a kempingbe folytattam a hajnalban elkezdett hasznossá tételemet a pakolás és sátorállítás körüli teendőkben...

Viszonylag korán továbbindultam Keszthely felé, ahol a tervek szerint lett volna egy hosszabb szünet, de nem éreztem magam olyan összeszedett állapotban, hogyha ott megállok pihenni, akkor valaha tovább is indulok, úgyhogy ezt megelőzve inkább megcéloztam a napi utolsó célt, Balatonberényt.

Többször azon kaptam magam, hogy egy ideje csak sétálok és nem is érzek túl sok késztetést újra nekiállni futni. Túl sok erőt már nem éreztem a lábaimban, az összes közül az egyik legnehezebb futás ez volt, és már leginkább fejből futottam, minden lépésért megküzdve önmagammal.

Keszthely után amikor már sorra hagytak el sétálva az emberek, elgondolkodtam, hogy vajon mennyire lehet futómozgás az, amit én művelek, és inkább megálltam kicsit pihenni...

A vizem már fürdővíznek is kellemetlenül meleggé forrósodott, az utolsó egy órában már képtelen voltam inni belőle, kút vagy bolt meg azon a részen egy se jött szembe. Illetve amikor már csak kb. két kilométer volt vissza, láttam egy táblát, hogy hideg üdítőt lehet kapni balra kanyarodva 100 méterre. De mivel oda-vissza az már 200 méter lett volna, elég hamar eldőlt, hogy nem fogok érte akkora kitérőt tenni, mert épp már minden méterért megszenvedtem.

Peti ígérete, miszerint futás után kapok egy doboz jégkrémet, lebegett a szemem előtt és tettem érte a lábaimat egymát után minél gyorsabban.

Úgy mentünk vissza a kempingbe, hogy már fáztam, ami aztán csak rosszabbodott, úgyhogy a hideg jégkrém gondolatától, ami futás közben a hőségben életben tartott, akkor már csak kirázott még jobban a hideg… Bár Peti izzadva és furán nézett rám, hogy miért vacogok, nagyobb jelentőséget nem tulajdonítottunk a dolognak, ő boldog volt a jégkrémmel, én meg a pulcsimmal és takarómmal.

Másnap este már otthon szintén fáztam a kánikulában, és akkor már lázmérő közelében kiderült, hogy a 39 fokos lázam okozza és okozta előző este is a vacogást. Valószínűleg megsütött a nap, és/vagy elkezdett kimerülni a szervezetem, mert semmi más tünet nem volt, és alvás után a láz is elmúlt.