Aigen im Mühlkreis, Kutyaszán kaland, Mountain Wolf Farm

Csikorgóan hideg téli napon érkeztünk meg a Böhmerwaldi Husky-farmra. Mintha egy teljesen más világba csöppentünk volna párórás autókázás után. Sokkal nagyobb hó is van arrafelé, mint nálunk. Szinte Alaszkában érezte magát az ember ahogyan a szél az arcunkba csapta a havat.

Megérkezésünkkor barátságosan üdvözöltek bennünket a farm gazdái. Remegő lábakkal fázósan húztam össze magamon a kabátom, miközben megbeszéltük a másnapi programot. Aggódva mustráltak végig bennünket, hogy remélhetőleg meleg holmit is hoztunk magunkkal, mert az időjárás előreláthatólag nem fog javulni.

Barátnőm vitt el erre a kalandra, mert ezt kapta karácsonyra egyik rokonától. A férje helyett ugrottam be, mivel annak sürgős dolga akadt szerencsémre. A program: kutyaszán utazás és ebéd szabad tűzön. Először elfoglaltuk az egyik panzióban a szobánkat, ahol az ágyat előtte meg kellett tisztítani a plüssállatok seregétől. Olyan igazi régimódi hangulata volt az egész háznak, de a házinéni hajcsavarókkal a fején barátságos volt.

Másnap felsétáltunk a Husky farmhoz reggeli után. A rönkfaház udvarán egy elkerített részben voltak a kutyák elhelyezve, ahol a hóba kapartak maguknak egy gödröt, amibe a cudar idő ellenére szunyókáltak. Miközben a kutyákkal ismerkedtünk és megtudtunk róluk egy és mást, egyre jobban kezdett gomolyogni a köd. Mikor az ebek megérezték, hogy ma itt akció lesz, már alig bírtak magukkal. Nagy nehezen lehetett őket csak befogni a szánba.

Nagyot néztem, amikor mindenki külön kétkutyás szánt kapott, mert azt hittem, hogy majd kényelmesen befekszek a szánba és be leszek takargatva bőrökkel- szőrökkel, aztán meghúzkodnak egy körre a hóban. Nem ám! Nesze itt a szán, felállsz arra a két vékony lécre ami hátul kiáll, itt a fék ezt kell nyomni, ha túl gyors... aztán a kanyaroknál bedőlsz, de a kutyák tudják merre kell menni és nehogy elengedd a szánt, mert akkor gyalog jöhetsz haza!

Amikor elindult a menet... elől a vezető, én másodiknak... aztán a többiek... akkora erővel lódultak neki a kutyáim, hogy majdnem bevertem az államat a szánkóba. Aztán nekirepültünk az erdőnek... a fákon vastagon volt a hó, de a tájban nagyon nem tudtam gyönyörködni az időjárás és az izgalom miatt, ugyanis a vezetőnk köd előtte, köd utána eltűnt! ... mi lesz most? Oké a kutyák biztosan tudják merre van az arra... Mikor láttam, hogy jön egy kanyar, szépen be is dőltem, de a kutyák kicseleztek és éppen az ellenkező irányba fordultak rá derékszögben egy kisebb erdei ösvényre. Lett is borulás!

Miközben felállítottam úgy a szánt, hogy még véletlenül se engedjem el, addig a kutyáim hatalmas energiával húztak tovább és mint egy hóembert vittek magukkal, mert le se tudtam magam porolni. Később a terep egyre nehezebb lett, a hó egyre mélyebb, az ebek is kifáradtak, így néha löknöm kellett a szánon, vagy futni mögötte és tolni, hogy segítsek rajtuk. Már féltem, hogy eltévedtünk, mire végre megláttam a vezetőt akivel bevártuk a többieket. Eközben a kutyáim összeverekedtek és úgy belegabalyodtak a hevederbe, hogy alig lehetett őket kibogozni.

Majdnem egy órán át voltunk úton, mire végre visszatértünk a bázisra. Az egyik tipiben már égett a tábortűz, kormos pléhkancsókból pléhbögrékbe kaptuk a forró kávét, teát direkt a parázsból, amivel elgémberedett ujjainkat melengettük... Ezek után grilleztek nekünk mindenféle húsokat, kolbászt. A hangulat nagyon jó volt, fölég amikor elmeséltem borulásom történetét. Vigaszdíjként ráraktak a lábunkra egy pár régi nagy dimenziójú hótaposót, ami úgy nézett ki, mintha nagyobb teniszütőket, vagy szőnyegporolókat csatoltunk volna fel. Ki is próbáltuk és tettünk egy félórás sétát velük. Igen vicces járni rajtuk és tényleg mindenhol elmész simán a hó tetején ahol különben derékig besüllyednél.

A nap folyamán néha úgy éreztem magamat mint Jack London egyik kalandregényének hőse. Miután elbúcsúztunk a csapattól és a kutyusoktól, elindultunk hazafelé... hát nekem ennyi volt a nagy kalandom északon !