Baltikum, Finnország, Szentpétervár

Baltikum, Finnország, Szentpétervár

Utazásunkat a Baltikum felé, sok éves érdeklődésünk előzte meg. Ifjúkori emlékeinkből felsejlett, hogy már a Szovjetunió fennállása idején is a három kis balti „állam” más volt, mint a birodalom többi tagországa. Már akkor, kimondva vagy kimondatlanul igyekeztek elkülönülni a „nagy hazától”, bár politikai és gazdasági értelemben természetesen oda tartoztak. A nagyhatalom felbomlása után, szinte elsőként igyekeztek köztársaságokat alakítani.

Most, hogy immár három esztendeje, velünk egy ütemben, ők is az Európai Unió tagjai, végre elérkezettnek láttuk az időt arra, hogy látogatást tegyünk ebbe a három balti országba.

Utazási irodákat böngészve ismét a Haris Travel Clubnál találtunk egy elképzeléseinknek megfelelő körutat. Olyan utat kerestünk ugyanis, amely a három balti ország mellett, területi közelsége miatt rövid bepillantást engedett Helsinki és a finn tóvidék, valamint Oroszország csodálatos ékszerdoboza, Szentpétervár megismeréséhez. Az iroda igen felkészült idegenvezetői közül ezúttal Kaiser Mihály úr kísért bennünket.

A körút Budapestről indult luxusautóbusszal, de lehetőség volt Varsóba repülőgéppel utazni és a csoporthoz ott csatlakozni, illetve a program utolsó állomásáról, Szentpétervárról légi úton hazaindulni, kinek-kinek pénztárcája és érdeklődése szerint. Mi az autóbuszt választottuk, részben azért, mert így lehetőségünk nyílt egy kellemes sétára Krakkó meseszép főterén, másrészt pedig azért, mert visszaúton megismerkedhettünk az orosz tájjal és nem utolsósorban Pszkov városával is.

De térjünk a lényegre.

2007. július 8.-án, autóbuszunkkal Szlovákián keresztül, háromóránkénti pihenőkkel frissítve, megérkeztünk a napfényes, vidám Krakkóba. Sétánk az Óvárosban, a Piactéren kezdődött. Ez a hely az UNESCO Világörökség része. Krakkó történelmi központja Lengyelország legismertebb óvárosa. Itt található a Rynek Główny, avagy a főtér, ami a legnagyobb középkori tér Európában. Itt látható a kéttornyú Mária-templom, a Wojciech-templom és más nemzeti kincsek, mint a Posztócsarnok, és a Városháza tornya. Az egész tér napfényben úszott. Körben éttermek, kávéházak, sörözők sorakoztak, és szinte mindenütt szólt a zene.

Az óvárosi séta után, továbbindultunk szálláshelyünk Radomba felé.

Másnap délelőtt, Varsóban felvettük a repülőgéppel érkezett utastársainkat és elindultunk a litván főváros, Vilnius felé.

A hazánkhoz legközelebb eső balti ország, Litvánia, 1991. nyarán, a Szovjetunió felbomlása után vált függetlenné. Az ország mindenki számára kellemes meglepetéseket tartogat. Vilnius, Európa egyik legszebb és legjobb állapotban levő barokk városa. A barokk épületek sokasága sajátos hangulatot kölcsönöz a városnak. A litván fővárosban egy olyan felújított nagyvárossal találkozunk, amelyet sok helyi lakos és külföldi turista népesít be. A részben ma is fallal övezett történelmi belváros, 1994. óta az UNESCO Világörökségének tagja. Katolikus és ortodox érseki székhely, és itt található Kelet-Európa egyik legrégebbi egyeteme, amelyet 1579-ben Báthory István alapított.

A másik két balti államtól eltérően Litvánia lakosainak túlnyomó része - a 3 millió 724 ezer lakosnak, mintegy 90%-a - katolikus vallású. Az ortodoxok aránya 9%. Az ország népességének több mint 80%-a litván, az oroszok aránya 8,5%, a lengyeleké kb. 7%.

Városnézésünket a Péter Pál templommal kezdtük. Az 1668-1675 között épült, ez a párját ritkító templom, melynek különlegessége és egyedülállósága a stukkóiban rejlik. A falakon és a mennyezeten, körülbelül 2000, egymástól különböző alakot láthatunk. Érdemes időt szánni a látványra.

Innen a Katedrális térre mentünk. Az 1387-ben építtetett vilniusi Szent Szaniszló székesegyház. A katedrális külseje görög templomhoz hasonlít. Legelőször a homlokzat tűnik fel. Méltóságteljes oszlopcsarnoka hat, egyenként 20 méter magas dór oszloppal készült. Belépés után, rögtön baloldalon, láthatjuk a torinói lepel másolatát. A katedrális harangtornya, 57 méter magas, mely a téren külön áll.

Felkapaszkodva a Neris folyó partján álló Három Kereszt Hegy tetejére, gyönyörű panoráma tárul elénk.

A hegy nevét a tetején álló három nagy keresztről kapta. A történet szerint a pogány litvánok, térítő szerzeteseket öltek meg itt, és a keresztek az ő emléküket őrzik. A ma látható betonkereszteket, a XX. század elején, az eredeti vaskeresztek helyén felállított szintén vasból készült keresztek helyén állították fel, mert azokat a kommunisták leromboltatták. Az utóbbiak maradványait a hegy oldalán láthatjuk. A mostani keresztek 1989-ből valók.

Vilnius magyar történelmi emlékeket is őriz. Jagelló lengyel király és litván fejedelem Nagy Lajos királyunk lányát, a később szentté avatott Hedviget vette feleségül. A Vilniusi Egyetemet 1579-ben Báthory István erdélyi fejedelem alapította, akit lengyel királyként és litván nagyfejedelemként is tiszteltek. A város központjában található egyik hegyet Bekes-hegynek, vagy ahogyan a helyiek nevezik Bekeso kalnas, Bekes Gáspárról, Báthory hadvezéréről nevezték el, őt magát e helyen is temették el.

Az óváros gerincét képező Vár utcán és az abból kiinduló kanyargó kis utcácskák mentén sok-sok gótikus, reneszánsz, barokk és klasszicista stílusban épült műemléket találhatunk. A nemzeti hagyományok tiszteletének egyik litván jelképe a katedrális mellett található Várpalota tégláról téglára való újjáépítése. A reneszánsz királyi és fejedelmi palotát ugyanis az orosz cári hatalom a XIX. század elején földig romboltatta.

Az óváros ékessége a Vilniusi Egyetem épületegyüttese is, mely tizenkét egymásba nyíló belső udvart fog közre, s mellette áll az elnöki palota. Itt tanult a híres lengyel költő, Adam Mickiewicz is. A Városfal utcánál áll az újjáéledő zsidó közösség egyetlen megmaradt zsinagógája. A városban a náci és a szovjet rombolásokat megelőzően, 105 zsinagóga és imaház működött. Vilnius a második világháborúig az európai jiddis kultúra egyik központja volt.

Az óváros legszebb nemesi és polgári házai a Vár, a Domonkos, a Szent János, az Üvegöntők és a Német utca mentén találhatók. Ezeket az utcákat járva számos kiváló - az otthoni árakhoz képest olcsónak számító - éttermet találhatunk. A kulturális és építészeti örökség elismeréseként, Vilnius 2009-ben Európa kulturális fővárosa lesz.

A következő látnivaló az orosz ortodox templom, a Szentlélek temploma volt, ezt nagyon szépen felújították. Belül is megnézhettük. Innen nem messze található a Szent Teréz templom, ahonnan egy kis fedett belső folyosón keresztül eljutottunk a Születés kápolnájához. Ennek a kápolnának egyik érdekessége, hogy az utca felé nyitott, így szinte az utcán levők is részesei a szentmisének. A Születés kápolnájának kapuján keresztül hagytuk el az óvárost. A városfalon kívül láttunk egy kétnyelvű emléktáblát az 1956-os forradalomra emlékezve.

A Szent Anna templom, a mellette álló Szent Ferenc templommal együtt, két klasszikus vörös téglából épült gótikus épület a XIV. századból. A Szent Anna templom Vilnius, és talán az egész Baltikum, egyik legszebb épülete olyannyira, hogy a büszkén hirdetett történet szerint az erre portyázó Napóleon is a tenyerén szerette volna Párizsba vinni. A délről érkező turista számára, ez, alighanem az északon elterjedt téglagótika egyik első remeke is egyben. Ennek jellemzője, hogy – amint azt az elnevezés sugallja – az épület részeit nem kövekből faragták ki, mint Európa nagy részén, hanem téglákból rakták össze. A templom báját csak növeli apró mérete: mindössze 20 m hosszú! A harangtorony és a templombelső már a XIX. századból való.

A Keresztek Hegye, a litván lelkiség és heroikus ellenállás Golgotájának nemzeti zarándokhelye. Több ezer keresztet állítottak itt a helyiek, így bizonyítva a litvánok mély vallásosságát. A szovjethatalom hiába próbálta ezeket éveken keresztül földbe döngölni, a hét évszázados tradíciót buldózerekkel sem tudták megsemmisíteni. Ma a Keresztek Hegye is az UNESCO Világörökségének része.

Közeli idegenforgalmi látványosság Trakai felújított vára. A vár egy szigeten található, ahova egy kis hídon lehet átsétálni, de a szigetet övező tavon lehetőség nyílik vitorlázásra és csónakázásra is. A városka lakói a krími karaiták, türk eredetű népcsoport tagjai, akik a zsidó vallás egyik ágát, a karaita judaizmust követik. Krími őshazájukból kivándorolva a mai Litvánia déli részén és Ukrajna nyugati részén telepedtek le. Vallási központjuk a litvániai Trakai városka volt. A karaita kisebbség a 16. század második felében telepedett le Trakaiban. A trakai szigeti várat építő Nagy Vytautas hívatta őket ide, feladatuk a vár őrzése volt. A karaita nyelv a türk nyelvcsaládba tartozik. A nép neve a hitük elnevezéséből származik, amelyben felfedezhetünk az iszlámra emlékeztető motívumokat is, de alapvetően a zsidó vallás törvényeit követik. Ha a Karaimų utcán haladunk, a karaita népcsoport házait, illetve, templomát láthatjuk. A karaiták házai külön városnegyedet képeznek, amely 1441 óta külön önkormányzattal rendelkezik. Trakai, ez a festői település, sok turistát vonz: maga a városka kiterjedt tórendszer övezte félszigeten áll. Az apró közösség lakta épületeket homlokzatuk három ablakáról lehet felismerni. A hagyomány szerint egyet a családnak, egyet az Örökkévalónak, egyet Vytautas nagyfejedelemnek ajánlottak. Litvániában már csak egyedül itt zajlik rendszeres karaita hitélet, az ősi, 354 napot és tizenkilenc évciklust számító naptárrend szerint.

Litvánia után Lettország földjére léptünk. Az országban 2,4 millió ember él, ebből 52% a lett. Az oroszok 30%-kal alkotják a legnagyobb kisebbséget. Az országban rajtuk kívül: fehéroroszok, ukránok, lengyelek és litvánok élnek. Az 1991-es függetlenség óta a hivatalos nyelv az indoeurópai nyelvek balti nyelvcsoportjához tartozó lett. A lakosság nagy része protestáns.

Első állomásunk, Rundalé volt, ahol megtekintettük a kastélyt, mely az ország legjelentősebb és legszebb kastélya. Rigától 77 kilométernyire délre található. A 168 szobás kastély Anna Ivanovna cárnő kegyeltjének Bironnak építette. A kastély tervezője ugyanaz az olasz származású építész, Rastrelli volt, aki Szentpéterváron a Téli Palotát tervezte.

Délután Rigába érkeztünk. Riga Lettország fővárosa. A Baltikum legnagyobb városa, fontos kulturális, oktatási, politikai, pénzügyi, kereskedelmi és gazdasági központja a régiónak. Riga történelmi belvárosa 1997-től szintén az UNESCO Világörökség listáján található.

Rigában nincsenek monumentális építmények, óriási katedrálisok vagy világhírű múzeumok, viszont egy gyönyörűen rendbe tett és hatalmas óvárossal találkozunk.

A gótikus jellegű, történelmi városmagban kezdtük el városnézésünket.

Riga talán legismertebb látványossága a Feketefejűek Háza, a nőtlen kereskedők egyesületének épülete, mely a történelem során erősen megrongálódott. Időközben korhű felújításon esett át. Oromfalának szobordíszei azonnal megragadják a látogató tekintetét. A épület előtt egy Roland szobor áll.

A város jelképe a Szent Péter templom barokk tornya. 72 méteres magasságából csodálatos kilátás nyílik a városra. A templomot 1209-ben említi egy oklevél. Eleinte csak egy egyszerű csarnokból állt. A XV. században itt építettek maguknak a rigaiak háromhajós, körfolyosós bazilikát.

A Szűz Mária Dóm a Baltikum legnagyobb temploma. Alapkövét 1211-ben rakták le. Orgonája 1601-ből származik és a világ egyik legszebb hangzású orgonája.

Méltóságteljesen terül el a Daugava folyó partján a Lovagvár. Az épület ma az államfő székhelye. De ebben az épületben több múzeumot is találunk.

Innen nem messze láthatjuk a Három fivért, ami tulajdonképpen három, a XV.-XVII. századi lakóház. A jobboldali gótikus, lépcsős oromzatú ház a város legrégebbi lakóépülete.

A szemben levő utca a Szent Jakab templomhoz vezet. Legelőször 1225-ben említik. Ebből az időből már csak a későromán kórus maradt fenn. 1924 óta a rigai katolikus érsek hivatali temploma.

A Svédkapu a város egyetlen épségben fennmaradt városkapuja. 1698-ban, a svédek uralkodása alatt, átjárónak vágták a városfalba. A Svédkapun kilépve, jobbra, egy darabka középkori Rigába érkezünk. Itt a felújított városfalat és a Ramer tornyot láthatjuk.

Érdemes megnézni a Zeppelin léghajók hangáraiból átalakított zárt piacot. A piaci választék óriási és az egyes hangárokat a különböző élelmiszerekre szakosították.

Lettországi utolsó napunkon, kirándulást tettünk a Gauja Nemzeti Parkba, amelyet Lettország Svájcának neveznek (bár, én sohasem szerettem az ilyen hasonlatokat). A Gauja Nemzeti Parkban a természeti látnivalók mellett az épített környezet is szép látnivalókkal szolgál. A völgyszakadék egyes részeit már az 1930-s években természetvédelmi területté nyilvánították. Jelenlegi, több mint 920 négyzetkilométeres területét 1973-ban jelölték ki, azóta ez a Baltikum legkiterjedtebb nemzeti parkja. A Gauja-völgy fölött a Kardtestvérek 1207-1226 között lovagvárat építettek, amelynek részben felújított maradványait ma is megcsodálhatjuk. Turaida várának helyén már a 13. század elején állhatott egy favár, ez azonban leégett. A rigai püspök 1214-től, az eredeti helyén felépíttette „Fredeland” várát, amely később a „Treyden” nevet kapta. 1776-ban ez is leégett. Újjáépítését az 1950-es években kezdték el. A Vármúzeum a lívek történetét mutatja be.

Az Öregtoronyból szép kilátás nyílik a Gauja völgyére. A nemzeti park érdekes része egy impozáns szoborpark, főként azokkal az alkotásokkal, amelyek jelentése szimbolikus.

Lettországi látogatásunkat befejezve, Észtországba, az utolsó balti államba mentünk.

A mai Észtország területének lakóit először Tacitus említi aesti néven Krisztus után 98-ban. A korai skandináv népek Eistland-nak hívták a Finn-öböl déli részét. Német iratok Aesti néven említik a Visztula folyótól Észak-keletre fekvő területeket.

A mai Észtország területe volt Európának az a sarka, amely a legkésőbb vette fel a kereszténységet. 1193-ban III. Celesztin pápa toborzott kereszteseket a pogányok megszelídítésére Európa északi részein. Elsősorban a Német Lovagrend (gyakran Teuton Lovagrend néven említik) vette ki részét a kereszténység terjesztésében.

A legészakibb balti állam, Észtország területe a németeken kívül először a dánok, majd a svédek, majd kétszáz éven át a cári Oroszország befolyása alatt állt. 1918-tól 22 éven át független, majd szovjet, később német, majd újra szovjet megszállás alá kerül. Tallinn, Észtország fővárosa, valamint Tartu és Pärnu városok az egykori Hanza Szövetség részei voltak. Az ország parlamentje 1988. november 16-án nyilvánította ki szuverenitását a Szovjetunión belül, majd 1991. augusztus 20-án kikiáltotta függetlenségét.

A középkorban Észtország csaknem négy évszázadon át katolikus vallású volt, de a protestáns svédek és az észak-német Hanza városok befolyásának következtében a reformáció majdnem teljes volt a Baltikumban. A 16. századtól kezdve az észtek hagyományosan a Lutheránus Egyházhoz tartoznak, noha az ország lakosságának csak mintegy egynegyede aktív vallásgyakorló.

Az orosz kisebbség túlnyomó többsége az Orosz Ortodox Egyház tagja, de létezik Észtországban egy másik ortodox egyház is, a Konstantinápolyi Ortodox Egyházhoz tartozó Észt Ortodox Egyház, amelynek túlnyomóan észtek a tagjai. Ma a lakosság mintegy fél százaléka katolikus és a katolikus egyház jelenléte főleg a városi és értelmiségi lakosság körében jellemző.

Tallinnba érkezve kellemes sétát tettünk a város központjától mindössze 3 kilométerre északra álló Kadriorg (Katalin völgye) parkjában. Barokk kastélya I. Péter cár utasítására készült 1718-ban. Maga a cár már nem használta a második feleségéről elnevezett nyári rezidenciát, mert az haláláig nem készült el.

A kastélytól nem messze meglátogattuk a 30000 énekes befogadására alkalmas Dalszinpadot, amely egy gigantikus kagylóhéjra vagy, ahogy szintén nevezik, éneklő szájra emlékeztet. Az előtte elhelyezkedő Dalmező 300000 férőhelyes, megépítésének története, pedig a következő: A szovjet éra alatt az észtek dalban fejezték ki tiltakozásukat a rendszer ellen. Először csoportokba verődve, majd egyesülve, évről évre megrendezték a már hagyományossá vált és fesztivállá szélesedett dalos találkozójukat. Ez volt az úgynevezett: „éneklő forradalom”. Az érdeklődés az észtek körében olyan nagy méreteket öltött, hogy szükségessé vált egy erre a célra létesített nagy befogadó képességű színpad megépítése. Nagyon szép kilátás nyílik innen Tallinra és a Finn-öbölre is.

Kevés olyan hely van Európában, ahol ennyire megmaradt a XIV.-XV. század hangulata, mint Tallin óvárosában. Középkori falak, tornyok, kövezett utcák váltják egymást.

Tallinnal való ismerkedésünket Toompea-n, a Dóm-hegyen kezdtük el, amelyen a város kialakult. Ez a hely volt valamikor a város és környék hatalmi központja. Itt építették fel a dánok a várukat, ahol ma az országgyűléseket tartják.

A Dóm-hegyen épült Észtország legrégebbi, 1219-ből származó temploma a Szűz Mária Dóm (Toomkirik). Már az első, még a dánok által épített templom is ezen a helyen állt. A templom lényeges elemeiben megőrizte gótikus külsejét, pedig a Dóm-hegy összes építménye és a templom is az 1684-es hatalmas tűzvész martaléka lett. A templomot a dominikánus rend építtette egy kolostorral együtt. A szentély még eredeti, az épület többi része kétszáz évvel későbbi. A torony 230 éves. Kívülről nagyon puritán, bent annál változatosabb. A barokk díszítés - képek, berendezés, oltár - mellé a falakra tucatnyi hatalmas főúri címert is felraktak. Több szép síremlék, szarkofág is látható a templomban.

Innen nem messze található az Alexander Nyevszkij székesegyház. Az ó-orosz stílusú templomot 1894-1900 között III. Sándor cár idején emelték.

A Dóm hegyen két kilátót is megnéztünk, ahonnan nagyon szép panoráma nyílik a városra.

A városfal egyik kaputornyához vezető lejtős utcán indultunk az Alsóváros felé. Az Alsóváros látogatását legcélszerűbb az Óváros közepén található Városháza téren kezdeni. A hét utcát összefogó Városháza téren nagy nyüzsgés fogadott bennünket. Itt valamikor piactér volt. Ottlétünkkor folklórfesztivált tartottak, melyre a világ számos helyéről érkeztek vendégek. A tér egyik oldalán az 1371-1404 között épített Városháza díszeleg. Az árkádos oldalú gótikus épület egykor a társasági, kereskedelmi élet központja is volt. Falán a magasban két sárkány dugja ki a fejét. A torony tetején, rendhagyó módon egy katonát - Öreg Tamást - formázó szélkakas áll. A Városháza téren Tallin legszebb gótikus házai sorakoznak, többek között Európa egyik legrégebbi, 1422 óta működő, gyógyszertára a Városházi gyógyszertár. Számunkra, különösen érdekes, mert 1583-tól 1911-ig, tíz generáción keresztül a magyar származású Burchart Bélavári család bérelte, majd tulajdonosa lett a patikának. Az épület egy része ma múzeum.

Következő nap reggeli után, komppal átkeltünk a Finn öblön és Finnországba, Helsinkibe érkeztünk.

Helsinkit I. Gusztáv svéd király alapította a Vantaa folyó torkolatánál, a rivális Hanza várost, Tallinnt ellensúlyozandó. 1550. június 12-én adta parancsba Rauma, Ulvila, Porvoo és Tammisaari polgárai számára, hogy költözzenek az új városba. Ezt a napot tekintjük a város alapítási dátumának.

Először egy autóbuszos városnézésen vettünk részt, majd gyalog jártuk be a belváros jelentős részét.

A városnézés végén elmentünk a Sibelius emlékműhöz. Ötven éve, 1957. szeptember 20-án halt meg Jean (Johan) Julius Christian Sibelius finn zeneszerző, a finn nemzeti-romantikus zene megteremtője. Svéd anyanyelvű családba született 1865. december 8-án az akkoriban még orosz fennhatóság alá tartozó Hameenlinnában. Finn nyelvű gimnáziumba járt, itt alakult ki romantikus nacionalista világszemlélete. Sibelius előbb hegedülni, majd zongorázni tanult, ám családja a zenei pályát nem tartotta elfogadható életcélnak, ezért jogi egyetemre küldték. Egy véletlen folytán lett Martin Wegelius zenetudós tanítványa, s végül elérte, hogy csak a zenével foglalkozhasson. A helsinki zenei iskola (ma Sibelius Zeneakadémia) után tanulmányait Berlinben és Bécsben folytatta. Itt vette pártfogásába Goldmark Károly. 1899-ben született Finlandia című szimfonikus költeménye, amely a finn függetlenségi törekvések jelképe, idővel pedig Finnország második nemzeti himnusza lett. Hét szimfóniát szerzett, hegedűversenye pedig, ma is a műfaj egyik legnépszerűbb, gyakran felcsendülő darabja. 1957. szeptember 20-án halt meg. 1967-ben különleges emlékművet állítottak neki Helsinkiben. A komponista fejszobrán kívül, egy fém szoborcsoport, amely a zenéjét jelképező több mint 600 fémcsőből áll, más és más domborfelülettel. Nevét a Sibelius-díj viseli, amelyet csak esetenként osztanak ki. A díjat Sosztakovics és Penderecki után 2000-ben Ligeti György kapta meg.

A lutheránus Nagytemplomhoz oldalról érkeztünk, így talán még érdekesebb volt a templom előtti térre levezető hosszú lépcsősor. A tágas, világos belső tér is nagyon látványos, de igazán kívülről nyújt érdekes képet a hatalmas fehér épület.

A közelben álló Uszpenszkij székesegyházat sajnos csak kívülről nézhettük meg . A vörös kőből épített görög-keleti templomot a Nagytemplomhoz hasonlóan egy, a környezete fölé magasodó hatalmas sziklatömbre építették. A kikötő melletti házsorok felett a székesegyházat, aranyozott hagymakupolái még hangsúlyosabbá teszik.

A modern építészet egyik látványossága a Tempeliaukio-templom, a Suomalainen testvérek remekműve. Eredetileg a sziklás talajba parkolót terveztek, de a munkálatok közben gránitfalakkal találták szemben magukat. Így megváltozott a terv, és kihasználva a természet ajándékát, megszületett a Sziklatemplom.

A kikötőnél, a piactéren, sok volt az érdeklődő, ahol finom apró sült halat ettünk. Rövidre szabott szabadidőnk véget ért és a buszunk már várt ránk.

A városnézés után elindultunk a Saimaa tóvidékre, Lappeenranta-ba.

Lappeenrantát 1649-ben alapították Krisztina királynő utasítására. A város mindig élénk kereskedelmet folytatott. A svéd és orosz kormányzási időszakban egyaránt garnizon volt. Lappeenranta ma egy élettel teli, szép város, 55000 lakossal. Az erőd területe a város elsőszámú turistacélpontja.

A Saimaa tó közelsége érezhető a városon. A tavon élénk közlekedés folyik. A turizmus számára is biztosít lehetőségeket. A városlakók szabadidejüket a tavon és a tó mellett töltik el. Mi is részvettünk egy délelőtti hajókiránduláson. A sok kis szigeten és szárazföldön, faházakat és víz melletti szaunákat láttunk. Némelyik üzemelt is, ezt a felszálló kéményfüstből gondoltuk. Innen Savonlinna-ba mentünk, hogy megcsodáljuk XV. századi várát.

A finn idegenforgalom egyik legjelentősebb célpontja a két tó találkozásánál található Savonlinna. Nevezetessége az erődítmény – Savonlinna jelentése „Savo vára”. A 15. században épült, a svéd-orosz határ mentén gyakran előforduló villongások megfékezése érdekében. A város hangulatos faházakkal, kis üzletekkel, otthonos berendezésű vendéglőkkel teli. A vár bástyáiról szép kilátás tárul a látogató elé. Udvara nyaranta a világhírű Savonlinnai Operafesztivál helyszíne.

Innen a világ legnagyobb fatemplomához utaztunk, Kerimaki-ba.

A templomot 1848-ban szentelték fel és méretei impozánsak. Hossza: 45 m, szélessége: 42 m, magassága: 27 m. 1670 m pad található benne, amely 3000 ülőhelyet biztosít. Évente 50.000 látogató csodálja meg az ácsmunka e mesterművét.

Napunkat Imatra-ba fejeztük be.

Imatra hírét a Vuoksi-vízesésnek köszönheti. Már a XVIII. században közkedvelt volt az utazók körében. 1842-ben turistaközpontot alakítottak ki a vízesés környékén. A 19. század végén ipartelepeket létesítettek a térségben, melyek villamosenergia-igénye szükségessé tette egy vízerőmű építését. 1928-ra készült el az erőmű, közvetlenül a vízesés mellett, a folyó vizének felduzzasztásával. A természeti értékeket nagy becsben tartó finnek úgy alakították ki az építményeket, hogy a lehető legkisebb tájrombolást okozzák: az eredeti folyómedret meghagyva, külön létesítettek egy víztárolót. Az így szárazzá vált sziklás folyómederbe a zsilipek segítségével alkalmanként be tudják engedni a folyó vizét. Így történik ez ma is, mint minden vasárnap, a helyiek és az odalátogató turisták örömére. A zsilipek megnyitásakor Sibelius zenéje, a Finnlandia csendül fel.

Utazásunk 9. napján Szentpétervárra utaztunk.

A világ egymilliónál több lakossal rendelkező városai közül Szentpétervár található a legészakabbra. A városközpontot az UNESCO a világörökség részévé nyilvánította. A város, mely több mint 200 éven át Oroszország politikai és kulturális központja volt, még ma is lenyűgöző, méltán kiérdemelve az Észak Velencéje illetve az Északi Főváros neveket. A Leningrádi terület adminisztrációs központja, mely megtartotta a Leningrád nevet, míg maga a város újra felvette eredeti nevét. Érdemes megjegyezni, hogy a város területe egy mocsaras, lápos vidék volt, így szinte az egész város cölöpökre épült.

Szentpétervárt I. (Nagy) Péter orosz cár alapította 1703. május 16-án azzal a céllal, hogy „ablakot nyisson Európára” vagyis az elmaradott, feudális Oroszország felzárkóztatásának céljából.

A város helyét, a nagy északi háború (1700-1720) során a Svédországtól visszafoglalt, Ingermanlandban, a Néva folyó torkolatában határozta meg. Nevét Szent Péter apostolról kapta, aki egyben a város védőszentje is. Neve és írásmódja azonban nem orosz, hanem a holland Sint Petersburg imitációja, oroszos átirata. (I. Péter hosszú ideig élt és tanult Hollandiában.)

Mivel az építkezések még háborús időben kezdődtek, az első épület egy erőd, név szerint a Péter-Pál erőd volt, melyet a város egyik főépítésze, Domenico Trezzini tervezett. Ő tervezte a váron belül található Péter-Pál Katedrálist, ahol minden orosz cárt I. (Nagy) Pétertől III. Sándorig megkoronáztak. Nem titkoltan Velence és Amszterdam mintájára kívánta felépíttetni városát a cár, sok belső, hajózható csatornával, mely egy új, szinte csak itt fellelhető építészeti stílust, az úgynevezett Péteri barokkot hívta életre. A munkások és jobbágyok kemény munkafeltételek mellett történő foglalkoztatása jellemző vonás volt. A munkálatok során, egyes becslések szerint akár 30 000-en is életüket vesztették.

Az első lakóházat Cornelius Cruys, az orosz hadiflotta holland származású főparancsnoka vásárolta meg, így ő lett Szentpétervár első lakója. A tudatos városépítésnek köszönhetően az egész, egyetlen építészeti remekműnek számít, széles, egyenes sugárutakkal, kellemes nagy parkokkal és rengeteg fényűző palotával. Így kapta a város harmadik becenevét: „a paloták városa”. A leghíresebb ezek közül a Téli Palota.

A hidak döntő többsége felnyitható. Manapság, látványosságként speciális időbeosztás szerint, májustól október végéig, valamennyit felnyitják hajnali 2 és 4:30 között.

Városnézésünket a Péter-Pál Erőddel és az azonos nevű Székesegyházzal kezdtük. Zordon, vastag, szögletes falakkal körülvéve uralja a Nyúl-szigetet a Péter-Pál Erőd.

Az erőd középpontjában találjuk a Péter-Pál Székesegyházat, melynek aranyozott csúcsban végződő harangtornya már messziről látható, s a város jelképe is egyben. A súlyos sötét ortodox templomokkal ellentétben a Szent Péter székesegyház nagyon világos és szellős. Európát szerette volna idehozni Szent Péter cár. A székesegyház Nagy Péter óta a Romanov-dinasztia sírboltja volt. II. Péter kivételével minden orosz cárt, akit megkoronáztak, I. (Nagy) Pétertől III. Sándorig itt temették el. Az utolsó orosz uralkodónak, II. Miklósnak és családjának hamvai is itt nyugszanak. Ma a Szentpéterváriak számára ez a nyugalom szigete: családostól sétálnak ki ide a nagyváros zűrzavaros hétköznapjai elől.

Szentpétervár talán legszebb folyóparti szakaszán, a Petrovszkaja rakparton áll a világhírű Aurora páncélos cirkáló. Valaha történelemkönyveink úgy tanították, hogy 1917. október 24.-én hatalmas ágyúdörrenés jelezte, hogy mikor lehet elfoglalni a Téli Palotát. Az, hogy az Aurora éles lövést adott volna le és a tömegeknek erőszakkal kellett bevenniük a Téli Palotát, egyszerűen nem fedi a valóságot. A tudósok azóta kiderítették, hogy nem adhattak le lövést 1917-ben a hajóról, mert az, akkor javítás céljából éppen szárazdokkban volt.

A délutáni városnézés után a szálláshelyünk felé indultunk a Nyevszkij proszpekten. A Nyevszkij proszpekt, vagy ha jobban tetszik, a Néva sugárút a város főutcája. A Nyevszkij már a város alapításakor is annak ütőereként dobogott, és azóta is a város legforgalmasabb. Ha csupán bepillantást szeretnénk nyerni a milliós metropolisz élénk lüktetésébe, akkor ez a legalkalmasabb hely erre a célra.

Következő napon a városnézésünket a Téli Palotában kezdtük. A történelemben sorsfordító szerepet játszó grandiózus építmény, mely Szentpétervár legnagyobb, legimpozánsabb és legszebb terén, a Palota téren foglal helyet, hosszú időn keresztül a cárok rezidenciájaként szolgált.

Ma a világ egyik legnagyobb és leghíresebb képzőművészeti gyűjteménye, az Ermitázs található falai között, ahol akár napokat is el lehetne tölteni. Az Ermitázs Oroszország legnagyobb és leghíresebb múzeuma, Szentpéterváron, a Néva partján található. Nevét a Nagy Katalin cárnő által építtetett ún. „Remete-lak”-ról kapta, amelynek jelentése franciául: Hermitage. Itt tartotta első gyűjteményét az uralkodó. A városban található mintegy 250 múzeum közül egyedül az Ermitázs mintegy 2-3 millió látogatót fogad évente Oroszországból és a világ minden tájáról. Az Ermitázs a világ talán legjelentősebb múzeuma a párizsi Louvre-ral és a madridi Prado-val együtt. A múzeum 1917. óta ad otthont a legnagyobb európai festők műveinek.

Innen az Izsák Székesegyházhoz mentünk. A székesegyház kétségtelenül a város egyik gyöngyszeme. Sugárzik belőle az egyházi- és világi hatalom gazdagsága. Egyik különlegessége, hogy mivel ingoványos altalajra épült, körülbelül 100 000 cölöpöt vertek a talajba, a XIX. század elején-közepén. Miért Izsák? Mert dalmáciai Szent Izsák napjára esett Nagy Péter születésnapja. A világ egyik legnagyobb és legszebb temploma. Ortodox pravoszláv templom, de ha nem lenne benne az ikonosztáz, bármelyik keresztény egyház a magáénak tudhatná. Csak a kupola aranyozására 100 kg aranyfüstlemezt használtak fel. Meg kell említeni, hogy ez a negyedik templom ugyanazon a helyen. Három a mocsaras talaj és/vagy tervezési-kivitelezési hibák miatt gyorsan tönkrement.

Szabadidőnkben elmentünk a gyönyörűen felújított a II. Sándor elleni merénylet emlékére épített Vérző Megváltó Templomhoz. Utóda, III. Sándor építtette a székesegyházat, mint emlékművet. A teljes helyreállítása több mint húsz évig tartott, 1998-ban adták újra át a hívőknek.

Szentpétervár környékén Nagy Péter óta szinte minden cár építtetett magának palotát. A Finn-öböl partján vagy a szentpétervári erdőkben álló nyári rezidenciákban gyakran több időt töltöttek az orosz uralkodók, mint a fővárosban. A fényűző cári életvitel nyomait szép számmal találhatjuk meg a környék palotáit fürkészve.

A csoporttal kirándulást tettünk Szentpétervár környékére. Először Peterhofot kerestük fel. Peterhof, vagy másképpen a Nyári Palota a legrégebbi és a leglenyűgözőbb valamennyi szentpétervári uralkodói rezidencia közül. Peterhof minden tekintetben méltó vetélytársa a francia rezidenciáknak – parkokkal, kastélyokkal, szökőkutakkal, medencékkel, kertekkel ékesített nyári palota. Amerre csak nézünk, mindenhol víz folyik, a palota alatt található például a Nagy Vízesés, melynek vize egy hatalmas márványmedencébe ömlik, mielőtt egy csatornán át a tengerbe folyna. A remekművet 64 szökőkút vize táplálja, és mintegy 200 szobor díszíti.

Szentpétervári tartózkodásunk harmadik napján ellátogattunk Puskinba, az egykori Carszkoje Szélo-ba. A Szentpétervártól néhány kilométerre fekvő település a 19. században vált a cárok kedvelt lakóhelyévé. Itt található Nagy Katalin cárnő nagyszerű barokk Nyári Palotája. A palota különlegessége a világhírű borostyánterem, a zöld ebédlő és a trónterem. A háromemeletes palota 300 m hosszú homlokzata egy-egy pavilonban végződik. Az egyikben templomot alakítottak ki és fölé öt aranyozott tornyot emeltek. A termek közül természetesen a Borostyánszobát emelem ki, melyet I. Frigyes porosz király álmodott meg és fia révén került orosz kézbe. I. Frigyes Vilmos ugyanis odaajándékozta I. Nagy Péter cárnak a kb. 100 négyzetméternyi területet befedő kincseket a jó kapcsolat kiépítése érdekében.

A II. világháború alatt a szembenálló csapatok, egyes feltevések szerint, elrabolták az értékes köveket, melyek hollétéről máig nem tudni, csak legendák keringenek róla. Más feltevések szerint az sem kizárható, hogy a harcok során lángok martalékává lettek. A ma is látható, borostyánnal és jáspissal díszített szobát képek, rajzok alapján állították helyre, mely 2006. óta teljes pompájában ismét megcsodálható.

A repülőgéppel érkezett utasoknak itt véget ért a körutazás. Mi autóbusszal folytattuk utunkat, Pszkovban még egy éjszakát töltve orosz földön.

Oroszország egyik legrégebbi városa, már a X. században állott. A középkorban fontos kereskedelmi hely volt és kapcsolatot tartott fenn a Hanza városokkal. Pszkov önállóságának III. Vaszilij 1510-ben véget vetett és a várost a moszkvai nagyfejedelemségbe olvasztotta be. A várost Báthory István litván nagyfejedelem 1582-ben, Gusztáv Adolf svéd király pedig, 1615-ben sikertelenül ostromolta.

A folyók által három részre osztott város erődje (kreml), a Velikaja folyó jobb partján áll. Falai 1323-ból valók, és csaknem egész belsejét a Szentháromság-templom foglalja el. A több mint 40 m magas ikonosztáza gyönyörű.

Szállodánk előtti téren állt Szent Olga szobra. Olga nagyfejedelem asszony (945-962), 957-ben, VII. Konstantin bizánci császár udvarában, Konstantinápolyban felvette a keresztséget. Ő volt az első uralkodó, aki a keleti szlávok közül megkeresztelkedett, és a nagy kiterjedésű területen elkezdte Krisztus igéjének hirdetését.

Körutazásunk utolsó két napja a hazafelé vezető utazással telt el. Utunk Oroszországon, Lettországon, Litvánián, Lengyelországon és Szlovákián át vezetett. Tranzitszállásunk a lengyelországi Lomzában volt.

Élményeinket összegezve a körút során, három kicsi, de annál dinamikusabban fejlődő országgal: Litvániával, Lettországgal és Észtországgal sikerült megismerkednünk. A történelem folyamán oly sok megszálló hatalom uralma alól végre felszabadult országok fejlődése szembeötlő. A műemlékek egy részének felújítása vagy már befejeződött vagy még folyamatban van. Mind a három főváros egy-egy kis ékszerdoboz. Egyikben túlnyomórészt a barokk, másikban az északi téglagótika, míg a harmadikban az épületek zöme a nyugati gótika jegyeit viseli.

Megismerkedtünk Finnország fővárosával: Helsinkivel. Hajóztunk a Saimaa tóvidéken, ahol apró magán szigetecskéket láttunk, miközben nagyokat szippantottunk a finnek kristálytiszta levegőjéből.

Végül és nem utolsósorban láthattuk „észak Velencéjét”: Szentpétervárt. A szépségére méltán büszke orosz város gyönyörű napsütésben fogadott bennünket. A műemlékek nagy része teljes pompában ragyog. A sugárutak barokk palotái, középületei és lakóházainak zöme felújítás alatt áll. A város őrzi hírnevét és óvja múltjának emlékeit és alkotásait.

Egy rendkívüli élményekben gazdag útról tértünk haza.