Brüsszel, (Belgique, Bruxelles) Manneken Pis

Ha valakit megkérdezünk (a belgákat kivéve persze), hogy mi Brüsszel jelképe, nagy valószínűséggel azt a választ kapjuk: az Atomium.

Pedig Brüsszel igazi jelképes alakja - ezernyi souvenir-ötlet szülője - egy pisilő kisfiú… ami valójában egy kis forrás, amely régóta ad vizet a környék lakóinak. A XIV. században említi először egy krónika, hogy kőszobrocska, a Juliaenekensborre díszíti a forrást (a kis Julián kútja).

1619. augusztus 13-án a brüsszeli magisztrátus megbízza az idősebb Jérome Duquesnoy szobrászt, hogy ötven rajnai forintért készítsen a forráshoz bronzszobrot, Daniel Raessens kőfaragót pedig, hogy 180 rajnai forintért két kőkagylót és kő szobortalapzatot. Duquesnoy alkotása nagyon megnyerte a brüsszeliek tetszését, mert a város 1695-ös ostroma idején siettek biztonságba helyezni, és amikor elmúlt a veszély, diadalmenetben vitték vissza. Ahogy egyre nőtt a kis szobor népszerűsége, úgy kaptak kedvet idegenek arra, hogy elemeljék. 1745-ben angol katonák egy éjszaka elvitték, s egészen Grammont-ig jutottak vele, amikor a város lakói, tudván, hogy a szobor mit jelent a brüsszelieknek, egy verekedésben visszaszerezték. (Hálából Brüsszel Grammont városának ajándékozta a szobor egy másolatát.) 1747 májusában francia katonák próbálkoztak, már leszerelték a talapzatról, amikor a riasztott polgárok nekik támadtak. A véresnek induló összetűzés csak akkor ért véget, amikor a városban tartózkodó XV. Lajos francia király személyesen lépett közbe. Felelősségre vonta a tolvajokat, a Manneken-Pis-t pedig Szent Lajos rendjének lovagjává ütötte. Azzal pedig, hogy arannyal hímzett brokátból öltözéket készíttetett a ruhátlan szobornak, azóta is eleven hagyományt teremtett meg.

A kis szobor életében a tragédia 1817. október 5-re virradó éjszaka következett be, ekkor egy szökött rab, Antoine Lycas lopta el és darabokra törte. A brüsszeli polgárok valósággal meggyászolták, de a töredékek alapján újra kiöntették, ezt láthatjuk ma is.

A szobor keletkezésének igazi eredetéről számtalan legenda olvasható, a legrégibbi 1142-ből való: Lotharingia hercege, II. Godefroid magával vitte a csatába fiát, a későbbi III. Godefroid-t, aki akkor még karonülő gyermek volt. A trónörökös jelenléte a katonák harci kedvét lett volna hivatva fokozni. A rausbeke-i ütközet döntő pillanatában a tölgyfa ágára felfüggesztett bölcsőjében felemelkedett a kisfiú és hozzákezdett ahhoz a művelethez, amelyet a szobor megörökít.

Más változat: az első keresztes hadjárat idején élt Brüsszelben Hove grófja. Ötesztendős fia társaságában vett részt egy körmenetben, a gyerek azon közben végezte el dolgát ...

Megint más: egy dúsgazdag polgár kisfia eltűnt a szülői házból, a rue de Chéne sarkán találtak rá, éppen akkor, amikor...

Aztán: a városházát pokolgéppel akarták felrobbantani, a vészt egy kisfiú azzal hárította el, hogy úgy locsolta le ...

Vagy: valaha egy boszorkány lakott azon a helyen, ahol ma a Manneken-Pis áll. Egy kisfiú a háza előtt „illetlenkedett”, mire megátkozta és szoborrá változtatta, hogy a világ végéig ebbe a pózba merevedjen ...

Engem lepett meg a legjobban, hogy a szobor történetének kutatása közben pont azt a változatot nem olvastam, amit pedig a helyiek beszélnek – bár ez kicsit összecseng a pokolgépes sztorival – nevezetesen, hogy a kisfiú egy tüzet oltott el a már sokat emlegetett művelettel, megmentve a várost a totális megsemmisüléstől. (Azon persze érdemes elgondolkodni, hogy miből gondolták azt, hogy egy akkora tűzből, amit egy kisfiú el tud oltani azzal, hogy lepisili, akkora tűzvész lesz majd, ami elpusztítja egész Brüsszelt…, de hát a legendák már csak ilyenek.)

Nos, akár így, akár úgy, a kissrác tényleg nagy becsben van, híre másfél évszázad alatt messze túljutott Belgium határain, így aztán ma már egy fél múzeum kell a ruhatárának, amit a világ minden tájáról kapott – különösen a második világháború óta – és ezekbe időnként fel is öltöztetik.

A Főtéren (Grand’Place) álló Maison du Roi (a Király háza) ad helyet a Musée Communal-nak (Városi Múzeum vagy Helytörténeti Múzeum), amelyben a nem mindennapi gyűjtemény található.)

Csak néhány példa - a fotókon túl – a ruhatár legérdekesebb darabjaiból: vannak katonai egyenruhái, kezdve egy 1830-ból való milicista uniformistól az ejtőernyősig, gálaöltözékei között találni egy XVIII. századi, ismeretlen eredetű márki-díszruhát is. Van ügyvédi tógája, rengeteg labdarúgómeze, a belgák nemzeti sportjának, a kerékpározásnak egyik nagynevű csillaga, Stan Ockers pedig versenyzői mezt ajándékozott a gyűjtemény számára. Maurice Chevalier is megtisztelte egy teljes fellépő ruhával és persze a rá jellemző szalmakalappal. Munka- és egyenruhái is vannak, pl. bányász, postás, hotelportás, szakács, hentes, stb.

Népviseletek közül az inkától a matyóig (!) szinte minden (az utóbbit a Belgiumban élő magyarok adták), de az egyik legérdekesebb: Ruanda uralkodójának testőre, egy bateke törzsfőnök által ajándékozott urundi táncos viselet. És természetesen látható a XV. Lajos adományozta, első aranyszálas brokátöltözék is.

Remélem, ezt most a belga barátaim nem olvassák, de a „Citoyen le plus connu de la Belgique” ( „Belgium leghíresebb polgára”) szobra elsőre igen nagy csalódás volt (akárcsak a Mona Lisa Párizsban). Az igaz, hogy a Grand’Place-hoz közel, de mégis csak egy mellékutcában, egészen pontosan a rue de l'Etuve és a rue Eikstraat (korábban: rue du Chene) sarkán van, mi alig találtuk meg – úgy elmentünk mellette, mint a TGV – és jóval nagyobb szoborra számítottunk (mindössze 58 cm).