Az egy főre eső csokoládégyárak (üzemek, manufaktúrák) száma biztosan Belgiumban a legnagyobb (az érdekes, hogy pontos számot senki nem tudott mondani, de úgy 35-40 körül lehet, ebből csak Brüsszelben 8 van plusz egy csokoládémúzeum), és a „valamirevaló” csokoládéüzletek száma is kb. 2000 (na ezt meg azért nem értem, mert mi ugyan csak néhányban voltunk, de egy olyat sem láttunk, ahová ne mentünk volna be szívesen).
A fenti számokból következik, hogy a csokoládétúráknak is megszámlálhatatlan variációja létezik, vannak olyan csokigyárak, amelyeknek saját szállodájuk van. Különlegességnek számít, hogy néhány gyár – persze jó pénzért – beenged a „boszorkánykonyhájába” és az általad kreált recept szerint a csokit legyártja, becsomagolja és még ki is fizetheted. (És ekkor megvilágosodtam! Annak ellenére, hogy se a csokoládét – itt most be lehetne szúrni a csoki történetét, de azt majd Mexikónál – se a csokoládégyártás során tökéletesített eljárásokat – 1876: tejcsokoládé, Nestlé fivérek, 1880: konsolás /krémesítés/ Lindt, stb. – nem a belgák találták ki, -fel, mégis a belga csokoládét tartják a legjobbnak és a leghíresebbnek. Így persze könnyű, lenyúlták az összes használható ötletet és még a receptekkel sem kell bajlódniuk. Nagyon ügyes!)
A legdurvább – mármint csoki túra – egy hétnapos belga körút, végigjárva a leghíresebb márkákat (Rogiers, Godiva, Côte d’or, Guylian, Cellebaut, stb. – nem kis büszkeséggel írom, hogy ez utóbbinak én is dolgoztam), ami amellett, hogy baromi drága, teljesen értelmetlen is, mert ki a fene akarja hét napig ugyanazt csinálni, ráadásul a harmadik napon már biztosan utálod a csokit, hogy egyéb – egészségügyi vonatkozású – problémákról már ne is beszéljünk.
Szóval mi egy szerényebbet választottunk, 2 órás túra 80.- €/fő és a végén kaptunk egy kis csomagot. Az időpontokra érdemes odafigyelni, mert Húsvét és Karácsony előtt 1,5-2 hónappal biztosan nem fogadnak látogatókat.
Azért a XXI. század Európája ide, hitech oda, a legfinomabb csokoládét még mindig manufakturális módszerekkel készítik.