Dakhla

Üdvözlet Dakhla-ból!

Már három perce töprengem, hogyan is adjam elő a Bozsdur-Dakhla sétát. Megpróbálom egyszerűen, aztán hátha belemelegedek. A sivatag már nagyon sivatag, alig vannak növények, sőt, a képekről látni fogjátok, van ahol az élet nincs jelen. Nekünk több mint 300 kilót kellett ebben a pokolban megtennünk. A próba keményebb volt, mint vártam. Talán kezdem azzal, hogy 150 kilométerre kellett élelmet és vizet vinnünk, mivel feletávon található egy benzinkút, bolttal. Számomra már egyértelmű, hogy nem lehet megfelelően felpakolni 5 napra, ugyanis a kenyér rengeteg helyet foglal el és három-négy nap után már penészedik, a tejporból csak mértékkel lehet fogyasztani, különben csúnyán kinyírja az ember gyomrát, füstölt és tartósított húsfélék a halkonzervet kivéve nem kapható, a lekvárnak a tápértékéhez képest nagy a súlya. Tehát felpakoltunk egy csomó kenyeret, halkonzervet, tejport, lekvárt, földimogyorót, 5-5 liter vizet. Naponta kb. 35 kilométert tettünk meg, rohadtul nehéz hátizsákkal, az állandó kemény széllel dacolva. Róka fogta csuka, a nehéz hátizsáknak és a nehéz terepnek köszönhetően rengeteg energiát fogyasztottunk, így az élelem a harmadik napon már a végét járta. A harmadik napon a teherautósoktól kéregettünk vizet, a negyedik-ötödik napon pedig már kenyeret is kéregettünk tőlük. Mire a benzinkúthoz értünk, már teljesen padlón voltunk, nemcsak az éhség nyírja ki az embert, hanem a monotónia is komoly teher. Mindennap ugyanott ébredsz, ugyanaz a semmi, a kilométerek nagyon lassan pörögnek, közben tépdes a szél és pörköl a nap. Normálisan pihenni sem bírsz, ugyanis a talajközelben a homok és a por mennyisége többszörös, és hiába fordítasz hátat a szélnek, akkor is a pofádba megy a cucc. A szél továbbra is hűvös, tehát ha leizzadtan leülsz, fázol, ha kabátot húzol a nap azt felhevíti és akkor ötszörösen izzadsz, kikészülsz, és naná hogy húsz perc pihenőért nem majszterkedünk össze valamiféle szél és napvédő tákolmányt a sátrunkból. Mocskosan, éhesen és fáradtan elértük a benzinkutat, ahonnan már csak kb. 170 kilométer volt hátra Dakhla-ig. Ekkor már tudtuk, hogy a tökéletes felkészülés lehetetlen, tehát újra, kenyér, hal, lekvár, víz. A képlet megismétlődött, tehát Dakhla előtt két nappal már nem volt semmink sem. Szerencsénkre a kamionsofőrök jó fejek és segítenek amivel csak tudnak, de a többségük nem nagyon visz magával kaját, hiszen neki ez a táv csak néhány óra, és a többségük a benzinkútnál megeszik egy szendvicset, tehát vizük az van, de élelmük nincs vagy nagyon kevés. Az utolsó két napot kristálycukrozott kenyéren éltük túl. Esküszöm, kedves olvasóim, közel volt hozzám a mindjárt összeszarom magam és elájulok, de egyszerűen nem volt még ehhez sem elég erőm. Az utolsó napon a fényesen cikázó pontokat néztem (úgy mozognak mint a Brown- féle molekulamozgás), amelyek a vibráló homokon és az égbolton is csillogtak, káprázott a szemem. Az ízületeink is kezdték bedobni a törölközőt, főleg a csípő, és főleg az éjszakánkat cseszte el, mivel az egyik oldaladon max. 20 percet tudtál eltölteni.