K!SS* Firenze

Firenze mindenképp a listán volt mindannyiunk fejében, tehát elindultunk megnézni. Az autópályán hamar oda is értünk. Leálltunk egy árnyékos helyen a vasút mellett és váltottunk parkolójegyet pár órára. Itt ismét a kreatív behajtani tilos táblák ugrottak legelőször elénk az utcákban, amiken most már jót mulathattunk.

Erről a városról az embernek rögtön a Medici-ek gazdagsága és a művészetek iránti szeretete jut eszébe, valamint a híres Dóm, aminek sokáig a legnagyobb önhordozó kupolája volt a világon, míg a kínaiak meg nem döntötték ezt a rekordot nemrég az egyik stadionjukkal. Namármost a Dómról annyit, hogy szerintem túlságosan is körbe van építve ahhoz, hogy érvényesülni tudna.

Belőlem nem váltotta ki azt a hatást, amit vártam, hiszen mikor megpillantottuk, akkor egy szűk utca végén, szinte besuvasztva látszott belőle egy darab és mikor közelebb értünk se lett sokkal szebb a látvány, mert egy része fel volt állványozva és bekerítve, valamint a tere se túl nagy szerintem. Ezt még az is fokozta, hogy számtalan turista tolongott a környékén. Sajnáltam a hintós esküvői párt, hogy ilyen romantikátlan környezetben kellett a lovaiknak átaraszolni abban a hőségben, ráadásul közvetlen mögöttük himbálózott zsákban a „lópikula“, ami árasztotta a bűzt.

A firenzei Dóm

Palazzo Vecchio és a szabin nök elrablása

A Dóm maga tényleg gyönyörű kívülről, a belsejétől viszont a kupolán kívül nem voltam elájulva, bár több híresség kéznyomát is őrzi. Fel se mentünk a kupola tetejére, mert nem voltunk kíváncsiak a környező háztetőkre. Az alagsorban csecsebecséket lehet venni, én Anyukámnak vásároltam egy rózsafüzért, amit még második János Pál Pápa dedikált. Sajnos a magyar nyelvű ima hozzá már nem volt meg, így az olaszt vettem meg.

Innen továbbsétáltunk a város szívébe a Piazza del Signoria térre, ahol számos szoborban gyönyörködhettünk, többek közt Michelangelo-tól a parittyás „Dávid“ élethű másolatában és Cosimo Medici bronz lovasszobrában. A Palazzo Vecchio-nak csak a belső udvaráig jutottam, sajnos a múzeumba már nem tudtam felmenni, sőt az Uffizi Galériába se nézhettem meg a Vénusz születését Botticelli-től, mert már megint mindenki szokás szerint fáradt és éhes lett!

Dávid popója

Következő állomás a „Hard Rock Cafe“, ahol éppen valahányadik születésnapját ünnepelte az üzlet. Ebből az alkalomból kisminkeltek minket míg az asztalra vártunk. Én egy divatos „Smokey Eyes“-t kértem és mire végeztek velem úgy néztem ki, mint „Lady Gaga“, sőt simán felléphettem volna egy vándorcirkuszban is bohócként, de ha már megtörtént később az utcán is így mászkáltam. Előtte viszont megkajáltunk és vásárolgattunk a Shop-ban, hogy a banda jobb kedvre derüljön.

A naplementét már az Arno folyó „Öreg híd“-járól néztük (Ponte Vecchio). Ez a híd is világhírű a fecskefészekként rátapasztott színes házaival. Átsétáltunk a középkorból maradt műhelyek közt, miközben utcai zenészek muzsikáltak a híd közepén. Finom, óriás adag olasz fagylaltot nyalogatva mentünk el Dante bácsi szobra előtt a Szent Kereszt téren álló szépséges Santa Croce templom mellett, ami szintén nem érvényesülhetett az elé épített melák szabadszínpad miatt.

Valamelyik utcában véletlenül felfedeztük a bronzból készült vadkant „Il Porcellino“-t, akinek az orrát vadul simogatták az emberek, így mi is megcsiszoltuk kicsit, hogy még fényesebb legyen neki. Itt egy agresszívan kolduló cigányasszony majdnem lepolírozta a mi orrunkat is annyira csörgette a pléhdobozát a szemünk előtt, hogy dobjunk bele valamit és simán szedegette ki a pénzt a disznó alól. (A legenda szerint, ha valaki pénzt dob a szobor alatti kútba és megsimogatja a vadkan orrát, az visszatér a városba.) Ö még biztosan vissza fog ide jönni… mi kétlem.

A Dóm kupolája