Miután végeztünk a betervezett szurdokokkal (egyik jobb volt mint a másik és a jellegük is teljesen különbözött), elhatároztam, hogy egy kicsit most magasabbra fogunk menni. Kézenfekvő volt a Hochkar választása, mivel ez volt a legközelebb.
A szállásunk felől nézve még a Wasserlochklamm elágazás előtt balra kell kanyarodni, jól ki van táblázva. Itt beléptető kapu is van az autók számára, gondolom télen, a főszezonban útdíjas az út, amelynek a minősége magyar szempontból egyenesen kivételes (mintha tegnap csinálták volna, luxus minőségű aszfalttal - ha egyáltalán ilyen fogalom lenne. Amúgy Ausztriát többé-kevésbé utolértük Nagy Márton). Ha szép lassan feljutottunk a szerpentinen a nagy parkolóig, akkor látjuk, hogy milyen hatalmas is a síközpont, ami most gyakorlatilag tök üres volt. Az volt a koncepcióm - más helyszíneknél tapasztaltak alapján - hogy bár nincs síszezon - talán az egyik felvonót azért üzemeltetik, hogy a csúcsra feljuthassunk. Ha meg nem, akkor is kirándulunk egy jót. Sajnos a felvonó nem működött, így maradt a túra (pedig a Google Earth szerint szombat-vasárnap pont a Hochkar-ra menőnek működnie kellett volna). Már korábban kinéztem magamnak, hogy a szurdoktúrák utáni fizikai állapotom alapján vagy a Bergsee-hez megyünk fel, vagy gyalog felmegyünk a Hochkar-ra. Ez utóbbi megint egy 350 m-es szintkülönbséget jelentett volna (több változatú turista út is megy fel oda), így maradtunk a Bergsee-nél. Viszonylag kellemes erdészeti úton lehet eljutni oda. A tó valószínűleg mesterséges, a hóágyúk ellátását szolgálhatja. Egy érdekes bugyborékoltató rendszer működik a tóban, ami valószínűleg arra szolgál, hogy télen ne fagyjon be (akkor most minek üzemelt?). Megkerülve a tavat vissza szivárogtunk a parkolóba és tovább mentünk a következő úti célunkhoz: a volt Karthauzi szerzetesi központhoz.
Meg találkoztunk hófoltokkal is.
Megjegyzés: a Wasserlochklamm vize gyakorlatilag a Hochkar alatt gyűlik össze és folyik ki a Vízlyukon keresztül a Vízesések völgyébe.