Nouadibhou

Kissé szutykosan, szakadtan, porosan és büdösen, de mindenekfölött hulla fáradtan (a kaja is elfogyott), megérkeztünk a Nyugat-Szahara (Marokkó) - Mauritánia határra. Az már elsőre látható volt, hogy itt komolyan veszik a határ dolgot és rohadtul szigorúan ellenőriznek mindent. A vámosok nem csak úgy, körbekopogtatják a járműveket, meg félvállról megkérdezik, hogy van-e elvámolni való cucc. Itt mindent átkutatnak és minden járművet ripityára szednek szét. Ahogy beléptünk, először egy rendőr felületesen leellenőrizte az útleveleket, majd kaptunk tőle négy darab űrlapot, általános kérdésekkel. Ezeket kitöltöttük és elmentünk egy irodához, ahol az illetékes, szontyolodott pofájú, szürke és lélekmentes gépembereknek átadtuk. Itt már vagy húsz ember várta a továbbhaladási engedélyt. Úgy, egy óra múlva, szólítottak minket a nevünkön, először engemet: Ivaniksz Ferenk !!! Odaléptem. Szisz zsur, illegal !!! Return Dakhla !!! mondta, az arc. Miii Vaaan, ?!?! A gépember kiszámolta: ha mi május 6.-án léptünk be Marokkóba, és most szeptember 12. van, és nekünk három hónapot szabad Marokkóban tartózkodni, akkor mi már hat napja illegálisan vagyunk itt. Szédültem a gondolattól, hogy 12 nap menetelés után, vissza kell fordulnunk Dakhla-ba, Úgyhogy nem akartam kijavítani, nem volt kedvem felvilágosítani arról, hogy mi már 36 napja vagyunk illegálisan Marokkóban. (Különben is, csak Marokkói fennhatóság alatt álló, nem ratifikált területen vagyunk, a Nyugat-Szaharában). A Keep Smiling sem működött, amit egy belga turista ajánlott, aki mellettünk állt a sorban. Próbáltunk magyarázkodni, mesélni, szépen kérni. Azonban a mangalica képű emberről lepattant minden. Láthatólag egy cseppet sem érdekelte semmi sem. A végén, gyakorlatilag kizavartak bennünket a határ területéről. Itt még megjegyezném, ezzel a problémával, hogy lejár a tartózkodásunk Marokkóban, jelentkeztünk a Laayune-i rendőrségen. Ők úgy seperték félre az ügyet, mintha az annyira jelentéktelen lenne, hogy kár vele foglalkozni. Ráadásul, egy rakat rendőri ellenőrzésen estünk át, a már lejárt pecséttel, és senki nem szólt semmit sem.

A ramadán miatt a határ bezár. Szerintem nem hivatalosan, csak három után annyira tetű lassan dolgoznak, hogy senkinek sincs kedve három után beállni a határra. Mi ott ücsörögtünk a porban. A többszáz dirhamos taxit nem vállalhattuk, stoppolásra az esély, így három után, egyenlő a nullával. Rendesen le voltunk törve. Most jön a csoda. Az utolsó jármű, ami úgy fél négy körül gördült ki a határról, egy kisebb fajta hűtős teherautó volt. A hűtés már nem működött, úgyhogy egy csomó kacatot szállított, meg néhány embert. A teherautó gazdája megállt, végighallgatta a gondunkat, majd betessékelt minket a teherautó rakterébe. Nyolcvan kilométert zötykölődtünk, összekuporodva még három emberrel. Nyolcvan kilométer után, a benzinkúton, a sofőr kijelentette hogy enni és pihenni fog. Nem kis meglepetésünkre, ez hat óra hosszát vett igénybe. Este tizenegykor folytattuk a trippet . A benzinkúton felszedtünk még egy embert, tehát már hatan nyomorogtunk a kacatokkal együtt a teherautó hátuljában. Így zötyögtünk vissza Dakhla-ba, hat óra hosszan át. Borzalom. Reggel ötkor értük el Dakhla-t, úgy, hogy még nyolc kilométert kellett gyalogoljunk. Karikás szemekkel bámultuk végig Dakhla partjain a napfelkeltét.

Hétfőn megyünk a rendőrségre, új tartózkodási pecsétért, aztán már kedden stoppolunk vissza a határra, hogy onnan gyalog folytathassuk a túrát.