Pécs-Orfű-Abaliget Félmaraton

Úgy alakult, hogy ebben az augusztusban elég keveset futottam, értékelhető távú /idejű kategóriában meg aztán pláne.

Verseny előtti vasárnap még edzettünk egyet Abaligeten a #utaziskolaba csapattal, azelőtt /után viszont többet voltam ágyban mint futócipőben, hogy egy agyrázkódásból minél közelebb legyek a 100%-os futós állapothoz a nagy napra.

Egy hét Balaton kör, plusz néhány alkalom volt, amikor igazán melegben futottam, egyébként egész nyáron hajnalban jártam futni. Ezen a versenyen viszont elég jól megértettem, hogy díjazta volna a szervezetem, ha hozzászokhat a hőségben való futáshoz a verseny előtt. A táv hosszúsága még a legkisebb, a szintkülönbség már azért jóval nagyobb, de a legnagyobb kihívás a 32 fok + a tűző nap volt.

Pécsről a PTE szőlészetből indultunk, aztán átváltott igen csak hazai verseny hangulatba, mert végigfutottunk az utcánkon is, ahol nekem volt a legmenőbb kis szurkoló csapatom!

Azon az úton haladtunk Égervölgyig, amin szoktam menni, ha az erdőbe indulok futni. Rengetegszer tettem már meg ezt az utat, nem volt új, hogy vannak benne kisebb emelkedők, akkor annyira még meleg sem volt, el sem futottam az elejét, úgyhogy nem értettem mi történt velem. Olyan 1.5 km után bele kellett már sétálnom, a pulzusom felugrott 196-ra aztán stabilan fent is maradt az egekben, lábaim meg nem akartak haladni.

Azért is jó #utaziskolaba csapat tagja lenni, mert a váltópontokon lévőktől, vagy amikor elmentünk egymás mellett a versenyen egy futónagykövet társsal, sokat adott egy-egy biztató szó! Ennél a másfél kilométer utáni szétesésemnél pedig a kapott szőlőcukorért és a pár mondatért óriási nagy hála, mert anélkül nem tudom, hogyan mentem volna tovább!

A bicikliúthoz érve, bemenni a fák alá az árnyékba, nem lett volna egy rossz érzés, ha ez nem jelentette volna azt is, hogy innentől olyan 4 km meredek felfelé következik Remeterétig.

Az utolsó kanyarig, ahonnan tudtam, hogy már nincs több emelkedő és mindjárt ott vagyok a frissítőnél, kemény volt... Elkezdett közben fájni a hasam is, ami arra jó volt, hogy terelte a figyelmem magáról az útról, és hogy meredek, és hogy meleg van, de azért nem volt kellemes.

Remeterét után jött a hosszú lejtős szakasz, vártam is, hogy ott majd lehet egy jót száguldani lefelé. Legalábbis lehetett volna, viszont akkorra a gyomrom egyre rosszabbul lett, annyira, hogy csak görnyedve tudtam sétálni. Végül leültem az út szélén, adtam magamnak pár percet, fejben is összeraktam magam mert pár pillanatra közel kerültem a feladáshoz, aztán folytattam.

A mellettem elhaladó autóból szurkolók is hozzásegítettek, hogy visszazökkenjek oda, hogy miért vagyok itt, és nekiálltam ráfókuszálni a még előttem álló 12 kilométerre. Ekkor engedtem el minden befutó időre vonatkozó elvárásomat magammal szemben, új célként annyi lebegett előttem, hogy érjek be a célba, addig meg élvezzem a versenyt, vagy legalább valami olyasmi...

Orfűre érve a tóban hűsölők látványánál már csak az árnyékot váltó tűző nap volt fájdalmasabb.

Útközben eldobtam tesómnak a kulacsom, egy kanyarral később visszadobta nekem megtöltve hideg vízzel, aminek felét magamra öntöttem hadd strandoljak kicsit én is.

Ott a tó körül rengeteget kivett belőlem a hőség. Többször is rázott a hideg, pulzusom 170-180 körül mozgott, sétával is alig bírtam lejjebb vinni, és úgy összességében szenvedősebb rész volt, hiába haladt vízszintesen az út.

De közben múlt a hasfájás, így már élveztem az egészet. Nézőként se egyértelmű mit lehet abban élvezni, hogy órákon keresztül, hegyeken át, hőségben rohangál az ember... Szerintem se teljesen normális dolog, de mégis imádtam minden szenvedés ellenére is. Mondjuk enélkül értelme sem lenne sok ezt csinálni!

Egy épp strandra igyekvő idősebb bácsi megkérdezte hova futunk ennyien. Amikor megtudta, hogy Abaligetre, nézett egy nagyot. Amikor azt is, hogy Pécsről jövünk, egy még nagyobbat. Na például az ilyen kis történetekért is megéri, mert nem valószínű, hogy egyébként szóba elegyedtünk volna, így viszont nekem okozott pár szép pillanatot a szavaival (meg egy kis pihenő időt). A bácsiban pedig valami elindult miattunk, mert egy fél mondatban megfogalmazódott benne, hogy egyszer ő is szeretne futni egy versenyen.

Ilyen távú futásokon olyan 15 km környékén jön nálam el a holtpont, addigra szoktam érezni, hogy már azért megyek egy ideje és akkor tűnik még túl soknak az, ami még vissza van. Készültem, hogy ez most Orfűn fog megtörténni, viszont kellemes meglepetésként elmaradt. Valószínű a hőség miatti küzdésre fordítottam több energiát meg figyelmet, a kilométerekkel kevésbé foglalkoztam, így meglepően gyorsnak is tűnt a fogyásuk.

A táv felosztásom is átalakult a meleg miatt, nem kilométerek, hanem emelkedők/napos részek alapján volt a fejemben a még előttem lévő út.

Egyszer ráláttam az Orfűt és Abaligetet összekötő útra, rajta sok kis pötty futóval, és már majdnem arra gondoltam, hogy milyen jó nekik, hogy már ott vannak, amikor rájöttem, hogy valószínűleg épp nagyon szenvedhetnek abban a hegymenetben a tűző napon...

Aztán elértem én is oda, de már olyan állapotban, hogy meg se próbáltam én ott nekiállni felfutni, gyalogolva is épp elég kemény volt megmászni. A domb tetején a frissítésnél felkínáltak vizet, szőlőcukrot, nyakonöntést. Az utolsót eléggé díjaztam.

Onnan pedig már csak lefelé kellett menni. Nem mintha jól esett volna akkor már bármilyen irányba is futni...

Abaligetre beérve már hallottam a hangosbemondót, a tömeg zsivaját, láttam a célkaput, de akkor még volt köztünk egy kerítés, előttem meg még pár kanyar, mielőtt végül bekanyarodhattam a célba.

Amikor beértem, először kicsit nagyobb boldogság volt, hogy megállhatok és lerakhatom magamat a földre, de azért utána az is elég nagy volt, hogy teljesítettem az első félmaraton versenyem!

Az eredményhirdetésnél pedig lett még egy nagy boldogság, mégpedig, hogy csupán 4 perccel, de előbb értem be a korcsoportomban a második helyezettnél.

Sokszor az vitt tovább útközben, hogy ha minél gyorsabban emelgetem a lábaimat, annál hamarabb ugorhatok bele a tóba...

Mondjuk a ruhám nem sokkal lett vizesebb miután kijöttem, mint ahogy bementem...

Majdnem napra pontosan egy éve ilyenkor volt a második versenyem, az első olyan, amelyiken csak futni kellett, akadályok nélkül. 3.5 km távon indultam. Akkor azért még nem gondoltam volna, hogy egy évvel később 21 km-en, 470 m-es szintkülönbséggel egy kategória 1. hellyel zárhatom az első hivatalos félmaratonomat.

Az tette igazán különlegessé és hatalmas élménnyé ezt a versenyt, hogy ez több volt mint egy futás.

39-en, jótékony futónagykövetként futottunk az abaligeti suliért, azokért a gyerekekért, akik messzebbről érkeznének ebbe a kis csoda iskolába viszont iskolabusz nélkül nem tudnának odajutni.

Nagyon hálásak vagyunk minden támogatásért! Ti vagytok az #utaziskolaba!

Én meg azt köszönöm, hogy egy ilyen fantasztikus csapat része lehettem, nagy élmény volt!