Gondolom odahaza lassan előkerül a nagykabát. Itt Szenegálban hőség van, minden nap, óramű pontossággal. Reggel hét órakor feljön a nap, kilenc-tíz óra körül már meleg van, ez fokozódik délután kettő-háromig. Ekkor már patakokban ömlik rólunk a víz, huhogunk és szédelgünk. Öt órától enyhül a meleg és fél hétkor már naplemente van. És ez így megy, amióta Szenegálban vagyunk. Leginkább a lábainkat viseli ez meg, ugyanis a cipőkben uralkodó felhevült és páradús mikroklímának köszönhetően a lábaink ráncosra áznak. Az elázott lábakat a cipő könnyen kikezdi. Újra vízhólyagok. Valamennyire javít a helyzeten, ha minden egyes pihenőnél a lábainkat és a zoknikat szellőztetjük, szárítgatjuk. Esőben nem volt részünk, de nemrég volt az esős évszak és az ebből visszamaradt mocsarakból és tavakból párolog a víz. A levegő nehezebb, mint a Szaharában volt. Főleg Rosso után van sok mocsár, ugyanis Rosso-tól SaintLouis-ig a Szenegal folyó közel van. A mocsarak egy része mesterséges. A vízzel borított részeken rizst termesztenek, a szárazabb részein cukornádat. SaintLouis felé haladva, ahogy távolodtunk a folyótól, mint többször találtuk magunkat olyan környezetben, amelybe simán beleillettek volna a zebrák, zsiráfok, elefántok, esetleg oroszlánok. Sejtettük, ez már nem a Sahel régió. Ez a Szavanna. A túrázók jól tudják, hogy vannak lények, amelyek a végletekig bele tudnak rondítani a kirándulás örömeibe. Szúnyogok, kullancsok és társaik. Meg ha valahol, valamilyen szintig, metafizikai és analóg értelemmel, meg is fejtem létezésük értelmét, akkor is túlzásnak találom őket. Ilyen túlzás a Szavannában lakozó, tarackozó fűféle. A Szavannát borító aranysárga, csillogó, térdig érő fűből álló szőnyeg, csodálatos. Messziről, illetve addig amíg bele nem lépsz. Ha mar egyszer beleléptél, milliónyi fűmaggal a zoknidon, cipődön és a nadrágodon fogsz belőle kilépni. A legtöbb fajta csak kellemetlen, de ez az egy fajta, kegyetlen, szinte brutális. Az apró magvat szőrök veszik kőrbe. Kemény, nagyon hegyes szőrök és kampóban végződnek. Kapaszkodik a ruhádba, de úgy, hogy ahhoz képest a tépőzár, az nyálazott papír. Amikor megpróbálod kiszedni, a szabadon lévő horogban végződő mikrokardok az ujjadba csusszannak. Az ujjbegyen buggyan a vér, plusz a horgok végei letörnek és a bőröd alatt maradnak, hogy még napokig égő fájdalommal kínozzanak. Sok van belőlük, főleg Dakarhoz közeledve, nagyon sok. Rendesen megnehezíti a sátorozó hely keresését. A fűmag témát ezzel zárnám: nagyon, nagyon, nagyon remélem, hogy ez a rohadt gyom nem tél álló, és remélem hogy soha, de soha nem teszi be a gyökereit a mi kontinensünkre.