Finisterre

Fisterra

A folyó rémisztő. Én persze határozott és vakmerő vagyok, de egy kis erőt azért gyűjtenem kell. Rövid gatyára vetkőzve, mezítláb elmajszolom a kolbászos rántottás baguettem, közben figyelem, ahogy a túlparton egy kutya alig tud kievickélni az erős sodrás miatt a vízből, és meditálok. Egy szűk fél órácskát. Aztán cucc nélkül, egy jókora bottal felszerelkezve megpróbálkozom egy próbaátkeléssel. A folyó medrébe, körülbelül egy méterenként lépőköveket helyeztek. Ezeken normál viszonyok között akár száraz lábbal is át lehet kelni, most viszont az összes víz alatt van. Mégpedig vagy harminc centi víz alatt, a folyó még csak nem is fodrozódik fölöttük. A második követ viszont elmozdította a víz, combközépig belegyaloglok, hogy a harmadikra fölálljak. Sajnos a fényképezőt is a parton hagytam, nem csináltam képet arról, ahogy a lábamon megtörik a víz, érdekes lett volna. Az első lépés még rendben, de ahogy haladok egyre beljebb, erősödik a sodrás, enyhén mélyülnek a lépések. Eljutok a hatodik kőig, ami még mindig messze nem a közepe, közben több technikát is kipróbálok. Szökkenve, botra támaszkodva, görnyedve és egyenesen. A folyó viszont minden lépésnél megpróbálja elvinni a lábam, mikor melyiket. Ha harminc centivel közelebb lennének egymáshoz a kövek, talán. A túloldalról a kutyás néni figyel, hitetlenkedve csóválja a fejét. Mivel ez alatt az öt perc alatt háromszor-négyszer vesztem el majdnem az egyensúlyom, mindezt a 10+ kilós hátizsákom nélkül, visszavonulót fújok.

Persze nem adom föl, még lejjebb vetkőzöm, és nekilátok a folyómederben, a kövektől balra, folyásirányban feljebb átkelni. Az ötödik kőig jutok, ott már, mondjuk úgy, combtőig ér a víz. A hőmérséklettel nincs gond, a tenger hidegebb volt, de mezítláb, a csúszós, kerek köveken botladozni, szintén nem ígér semmi jót. Megsaccolom, hogy a meder közepén ez már mellig fog érni. A víziók a kő tetejéről zsákkal a háton vízbe esésről, vagy fejem fölött tartott zsákkal hanyatt esésről olyan életszerűek, hogy feladom. Szárítkozom egy sort, és elindulok visszafelé. Még megnézem a térképet, amin úgy tűnik, talán lejjebb van még egy gát, ami át lehet gyalogolni, kerülök még két kilométert, átküzdöm magam egy kis szedresen, de a jutalmam csak annyi, hogy látok egy szép vízesés-együttest. Akkor irány a kerülő. Amiről csak egy városnevet tudok: Frixe.