Kanári sziget, Tenerife, Playa de las Americas, Freebird One Katamarán hajóút

A buszmegállóban simán felvett bennünket a kirándulóbusz (anélkül, hogy elé vetettük volna magunkat-igaz kicsit futhattunk utána!), amivel a ködös Puerto de la Cruz-ból a napos déli partra utaztunk. Csodálkozásom akkor hágott a tetejére, mikor egyórás út után a mólón várva délelőtt tízkor majdnem lepörkölte a nap a hajat a fejem tetejéről. Micsoda éghajlati különbség a két szigetrész közt! Szerencsére nem kellett sokat várni, mert hamarosan méltóságteljesen beúszott a Freebird One, Európa legnagyobb katamarán hajója.

A fedélzeten hangos diszkózene szólt, miközben helyet cseréltünk az előző turnussal. Mi egy belső bőrüléses napvédett asztalt választottunk a hajó farában, így élvezhettük egyben a kilátást is az út során. Először bálnales volt programon... kezdetben kicsit gyanakodtam, mert a kisebb bálnáknak csak távolabbról láttuk a hátuszonyukat kivillanni, mert nem lehetett a hajót olyan gyorsan a közelükbe manőverezni, mint a kisebbeket, amik később simogatható közelbe kerültek az állatokkal.

Gondoltam biztos búvárok úszkálnak műanyag bálnákkal, mint Loch Ness-ben a gumiszörnnyel, hogy a turisták örüljenek, de aztán mégis sikerült becserkészni jobban őket. Kiderült, hogy hosszúszárnyú gömbölyűfejű-delfinekről van szó, akiket más világnyelven bálnának neveznek, mert a fogascetek alrendjébe tartoznak. Csak a magyar delfinezi le őket. Talán joggal, mert azért bálnának tényleg kicsi az 5-8 méterével.

Miután elhagytuk a bálna-territóriumot felszolgálták az ebédet: íztelen zöldséges tésztát, egy darab cipőtalphúst és hajában sült sóskrumplit. Az egészből nekem a kanári krumpli ízlett a legjobban. Később jöttem rá, hogy már az elején tudták ezek, hogy fincsi dolgokat úgyis kár lenne a turistákba tömni... Ebéd után ugyanis nagyobb sebességre kapcsoltunk és a hullámzás is besegített abban, hogy kicsit gyorsabban osztogassák a fekete műanyagzsákokat.

Legjobban egy párocskán mulattam, ahogy a srác faarccal tömte magába jó étvággyal a falatokat, miközben barátnője krétafehéren többször is eltűnt a zsákban, aztán kicsit fetrengett az ülésen... ezt ötpercenként ismételve. Párom is elszántan küzdött, hogy bent tartsa a rókakomát... Birtám, hogy nekem semmi bajom, de akkor még nem tudtam, hogy én később sokkal rosszabbul fogok járni!

A hajókirándulást élveztem, gyönyörűen sütött a nap és mi hasítottuk a mélykék óceánt... hajam lobogott a szélben, miközben a korlátot markoltam mint Keira Knightley a Karibik tenger kalózaiban. Hamarosan a Los Gigantos sziklái mellett haladtunk... ennyire közelről nézve még impozánsabbak voltak a sötét sziklafalak. Mintha egy mesebeli kőóriás fejét láttam volna, amelyik bármelyik pillanatba dörgő hangon megszólalhatna, ha éppen akarna.

Lehorgonyoztunk a Masca szoros öblében, nem messze a parttól. Sorra ugráltak be az emberkék a vízbe. Először nem sok kedvem volt hozzá, de mikor láttam, hogy a párom már a vízben lebeg és vigyorogva mondja milyen kellemes a víz, hamar én is lementem a wc- fülkébe átöltözni. Mikor feljöttem a fedélzetre, már javában filmezték a fürdőző népet egy nagy kamerával... a DVD-t aztán meg lehetett vásárolni.

Gondoltam majd szépen, feltűnés nélkül leosonok a lépcsőn és belecsobbanok a vízbe, engem aztán ne filmezzenek kérdezés nélkül. Le is vetettem a papucsom, hogy mezítláb még halkabban lépkedjek, de a csobbanásból durranás lett, mégpedig akkora, hogy a katamarán beleremegett. A vizes fedélzet ugyanis olyan csúszós volt, mintha szappannal kenték volna be. Először égnek álltak a lábaim, aztán a jobb vádlimon csúsztam lefelé a lépcsőn!

Jó látvány lehettem, mert a kamerás egyből rám zoomolt... sőt még a kapitány is odajött hozzám, ahogy ott fetrengtem, hogy minden oké-e? A férjem is feljött a fedélzetre, de megnyugtattam egy ferde mosollyal, hogy bár szörnyű fájdalom van a jobb lábamban, de szerintem nem tört el semmim. Bedobtam magamat a habokba miután meggyőződtem róla, hogy nem vérzek és nem csalogatom oda a cápákat.

A fájdalom csillapodott a hűs, de nem hideg vízben, sőt még az úszással se kellett bajlódnom, mert a víz megtartott simán, csak lebegtem. Valószínű a nagy sótartalom miatt. Nagyon kellemes volt, fel is frissültem. Miután kikászálódtam kifeküdtünk napozni, a lábamba ismét lüktetett a fájdalom, még az se vidított fel, hogy egypáran szintén seggrecsattantak a fedélzeten.

Csak akkor feledkeztem meg róla kicsit, mikor palackorrú-delfinek ugráltak hirtelen körülöttünk. Mondta is az utaskísérő, hogy nagy szerencsénk van, hogy ebben a látványban részesülünk, mert általában csak vadászni jönnek ki a partközelbe. Nincs rá delfinleső garancia. Még beetették a sirályokat, akik röptükben kapták el a kajamaradékokat az orrunk előtt. Sajnos egy köröző helikopter megzavarta a jelenetet, ami éppen egy pénzesembert engedett le kötélen a jachtjára.

Gyönyörű volt a látvány, ahogy fehér tajtékot hagyva magunk után, távolodtunk a kék vízbe tornyosuló sötét sziklaparttól, ami előtt szürkefehér sirályok lebegtek. Egy ilyen kulisszával a hátam mögött azt se bánom, ha fent leszek a Youtube-on, vagy a spanyol Hoppala adásban, ahogy éppen a lábaimmal a nyakamban lépcsőzök!