K!SS* Lucca és az ördög hídja

San Michele templom

Reggeli után úgy gondoltuk, átugrunk a szomszédos Lucca-ba. Ez a város Puccini szülővárosa és a textilgyártásban volt régebben nagyobb jelentősége, míg a szövőmesterek el nem menekültek Velencébe a zűrös politikai helyzet miatt. Az utóbbi időben azzal keltette magára a figyelmet, hogy történelmi belvárosából a városi tanács kitiltotta a különböző külföldi specialitásokat árusító ételbárokat (Kebab, Döner, Meki) és csak az olasz specialitásokat kínáló éttermek maradhattak.

Mi egy nyugodt, csendes kisvárost láthattunk az óvárost körbeölelő széles várfallal. A várfalat kívülről övező mező szélén, a főút melletti fák alatt találtunk ingyenes parkolót, ahonnan már lehetett a piaci kirakodós sátrakat látni. Főleg ruházati cikkek és zöldség- gyümölcs volt a kínálatban, de nagyon nem vásárolgattunk, inkább csak nézegettünk. Azért üres kézzel mégse jöttünk el, mert szuvenírként vettünk „Euróbankjegyekből“ készült alsónadrágokat a srácoknak kifelé jövet.

Lucca

Beültünk az autóba és az óváros kapuján át bejutva parkolót is sikerült találnunk, bár azt a pár métert gyalog is megtehettük volna és a parkolásért se kellett volna kint fizetnünk... De hát a városnak is meg kell élni valamiből és mint tudjuk az egyik legjobb bevételi forrás a buta turista, bár itt nem kellett buszos, esernyős-idegenvezetős csoportokat kerülgetnünk, mint a többi toszkánai városban. Mindenesetre onnan már csak pár lépésre volt a Szent Martin katedrális tere, ahonnan továbbsétálva felfedeztük a San Michele templomot, aminek külön megörültem, hiszen az utazásra készülve már láttam internetes képeken ezt az épületet a zöld szárnyú Angyallal, de pontosan senki se írta oda, hogy hol található. Oromzatán Mihály arkangyal szobra látható és minden oszlopa más mintázatú.

Lucca amúgy se volt betervezve eredetileg, így mint később megtudtuk a fő látványosságot ki is hagytuk, mégpedig a „Piazza Anfiteatro“ főteret, ami azért köralakú, mert egy római színház falaihoz építették a házakat. Miután egy mellékutcácskában felhörpintettük a Capuccinót és elmajszoltuk hozzá a Tiramisu-t felvilágosítottak bennünket, hogy a Pinokkió fabábú kitalálója nem messze született, a 14 km-re levő Collodi-ban, ahol külön Pinocchio-Park is található… tehát megkaptuk a választ a kérdésünkre, hogy miért vannak a szuvenírüzletek tele a „fából faragott báb“-al.

„Hazafelé“ megálltunk a „Ponte della Maddalena“ , vagyis ismertebb nevén az „ÖRDÖG HÌDJA“ (Ponte del Diavolo) előtt és felfutottunk rá pár fotót készíteni. Története a következő:

„A mintegy 250 méter hosszú és 40 méter magas, szamárhátíves építmény 1500 körül „hivatalosan” a Ponte della Maddalena nevet kapta a hídfőnél felállított Mária Magdolna-szoborról, de a nép már ekkoriban „az ördög hídjaként” emlegette egy olyan legenda alapján, amely egészen a híd születéséig vezethető vissza.

A hagyomány szerint a város elöljárósága egy köztiszteletben álló helyi mesterembert bízott meg a Serchio folyó két partját összekötő híd megépítésével, aki már másnap munkához látott. A kezdeti lelkesedést azonban rövidesen csalódottság váltotta fel, mert alig készült el egy-egy pillér és boltív, másnapra biztosan összedőlt vagy leszakadt. A különös átokkal sújtott kőműves rádöbbent, hogy nem tudja határidőre befejezni a munkálatokat, s így elveszti a város bizalmát, ezért kétségbeesésében „ördögi tettre” ragadtatta magát.

Az Ördög hídja

Egy este szomorúan üldögélt a parton, amikor – egy gazdag kereskedő alakjában – személyesen az ördög jelent meg előtte, és alkut ajánlott. A megállapodás értelmében az első áthaladó lelkéért cserébe vállalta a munkát, s hogy a segítség ne legyen feltűnő, az éj leple alatt befejezte a hidat, amely ezúttal valóban nem omlott le. Borgo a Mozzano népe másnap reggel döbbenten tapasztalta a „csodát”, de a bűntudattól rettegő mester nem merte elmondani az igazságot, csupán arra kérte a város polgárait, hogy napnyugta előtt senki ne keljen át a hídon.

Ezután lóra pattant, és egészen Lucca városáig nyargalt, ahol a püspöktől kért tanácsot a túlvilági paktum megkerüléséhez. A mester leleményes megoldással tért vissza a városba, és először egy kóbor kutyát kergetett át a hídon. Az ördög éktelen haragra gerjedt, de kénytelen volt tudomásul venni, hogy a furfangos mester túljárt az eszén, ezért viszonzásul megígérte, hogy ezer éven keresztül védeni fogja a hidat.

A második világháború szintén biztosított egy kis muníciót a hidat övező legendárium számára. A várost 1945-ben megszállás alatt tartó német katonai egység a visszavonulás után egy magányos közlegényt hagyott hátra azzal a paranccsal, hogy hajnali öt órakor robbantsa fel a hidat. Az éjszaka közepén a katona – elmondása szerint – „túlvilági hangokat” hallott a folyó felől, majd váratlanul egy gyönyörű, fiatal lány bukkant fel a hídon.

A Lucia néven bemutatkozó titokzatos hölgy vacsorával és zamatos vörösborral kínálta a német bakát, s addig-addig töltögette a poharát, amíg le nem fordult a lábáról. Az asszony gyorsan ártalmatlanná tette az ellenséget, így a másnap reggel érkező szövetséges csapat megdöbbenéssel tapasztalhatta, hogy a Ponte del Diavolo – talán éppen a munkáját féltő és a korábbi ígéretét betartó ördög segítségével – megmenekült a pusztulástól.”