Délután béreltünk egy Hyundai i10-est, amivel útnak indultunk felfedezni a szigetet. Útközben letértünk a Sissy- kastélyhoz (Achilleion palota). A hét Eurós belépőt sajnálták a többiek, de én mindenképp be akartam menni ha már ott vagyok és megvettem a jegyet. Erzsébet császárné és magyar királyné nyári rezidenciáját érdemes megnézni, mert szerintem nagyon szép, olyan mint egy ékszerdoboz, bár pár termen, egy hálószobán és a nimfák kertjén kívül sok látnivaló (pl. kiállítási tárgy) nemigen van. Sőt több ajtó is zárva maradt előttünk. A lépcsőfeljáró viszont pompőz és a kilátás a tengerre is csodás. Elhiszem, hogy ez volt Sziszi kedvenc helye, mert legtöbbször ide jött feltöltődni… itt én is szívesen elgyengélkedtem volna.
Ismét beültünk az autóba és irány Kerkyra. Most láthattuk világosban is a korfui repteret, ami a világ legrövidebb kifutópályái közé tartozik. Piros lámpát kapnak az autósok a városi útszakaszon, ha egy gép startol, hiszen jól meg tudják keverni a levegőt maguk körül.
A „Régi Erőd“ előtt parkoltunk le, amit aztán sikerült is megmásznunk egészen a világítótoronyig. Sajnos a templomban éppen belső munkálatok folytak, ezért be volt zárva. A panoráma viszont megérte a fáradozást, bár a szél majdnem lelökött bennünket a várfalról. Kisgyerekes szülőknek itt nagyon vigyázniuk kell, mert semmi sincs biztosítva és könnyen le lehet bukfencezni a mélybe. Fentről még észrevettük, hogy valami füstöl a hegyekben, de különösen nem foglalkoztunk vele. Lefelé jövet éppen zárták a vaskaput és már nem engedtek fel senkit.
Szerettem volna még megnézni a nyugati oldalt is, így átszeltük a szigetet és rábukkantunk Paleokastritsa gyönyörű strandjára, ahol az erős hullámzás és felhős idő miatt lemondtunk a csobbanásról, bár hívogatónak tűnt. Szerintem ez a sziklafalakkal övezett türkiz színű nagyobb öböl Korfu legszebb helye. Hatalmas sziklák meredeznek ki a vízből amiket a tenger faragott a saját ízlésére. Mit ne mondjak… nagyon jó ízlése van! Felhajtottunk a hegy tetején található étteremhez, hátha le tudjuk fotózni a természeti csodát, de sajnos a fák eltakarták a panorámát.
Visszafelé még megálltunk egy kilátónál, amit a „Császár trónjának is neveznek. Onnan is majdnem ledobott a szél bennünket, míg a korlátba kapaszkodva azt figyeltük hogyan oltják az erdőtüzet repülőkről. Na ez volt az a gomolygó füst, amit az erődből láttunk! Rám is jött egy köhögési roham, úgyhogy megálltunk egy rendetlen kisboltnál, ahol egybe volt ömlesztve minden, főleg ócskaságok. Azért szerencsére venni tudtam egy doboz ragacsos- mentolos bonbont és egy kis flakon ásványvizet, ami megmentett a fuldoklási haláltól.
Ezek után bevetettük magunkat a városi sikátorok közé. Táskára vadásztam, de a felhozatal sehogy se tetszett. Végre találtam egyet, ami máig is a kedvencek közé tartozik. A szuvenírboltokban kedvesek az eladók és ha valamiból többet veszel, még ajándékot is adnak… igaz, én nem is próbáltam alkudozni velük. Míg nézegettem addig a férjecském nyomtattatott magának 6 pólót az egyik üzletbe. Szerencsére még időben odaértem és meg tudtam akadályozni, hogy ocsmány zombifejek is legyenek rajtuk. (A pólókat itthon próbálta fel először és a hatból kettő lett rá jó. :( Pffff.)
Közben eleredt az eső és zuhogott, mintha dézsából öntenék! A sikátorokban Velencéhez hasonló látvány alakult ki, csak úgy hömpölygött a víz... söprűkkel, lapáttal keverték a vizet a házak között. Igaz, velencei stílusban is épült a belváros. Hirtelen megnőtt a kereslet a gumicsizmák és esőkabátok iránt. Kénytelenek voltunk mi is esernyőt venni. Hazafelé a sötétben csakúgy cikáztak a villámok. Én még soha nem láttam ennyi „elektromos kisülést“ az égbolton, mint akkor.
Ebben a szörnyű viharban csak annyi volt a pozitívum, hogy elmosta az erdőtüzet, hiszen nagy kár lenne ezért a zöld szigetért!