Mugía

Mire elindulunk, már kicsit szemerkél az eső. A kacskaringós öt kilométeren az elágazásig befogunk pár nagyobb csoportot, meglepetésemre Carlossal is összefutunk, akit Santiagóban láttam utoljára. Így négyen: Roberto, Jaime, Carlos mendegélünk beszélgetve a Hospital utáni búcsúig. Ketten erre, ketten arra. Carlossal megbeszéljük, mi is történt az elmúlt pár napban, aztán én megint meglépnék, de nem visz a lábam. Kicsit talán ő is kényelmetlennek érzi, hogy ilyen sokáig gyalogolunk egymás mellett, leáll ruhát szerelni. (Elállt közben az eső, ugyanis.) Én meg ballagok tovább Dumbríáig, a tartományi központig, ahol én is átszerelek. Az első bárban megint találkozunk. Van még legalább három-négy a városban, nem kell elsietni a dolgot, látatlanban megmondom, hogy az elsőnél jobbak. Mindenesetre nyugodtan elolvasom az útleírást, csak, hogy pár perccel később megint összefussak Carlossal a város túlsó végén, és együtt tévedjünk el, kicsit. De megtaláljuk az ösvényt, és egy köves patakmederben bukdácsolunk lefelé, igaz, előtte még egy harminc centi mély minitavon is átkelünk. Nem száraz lábbal. Jobbra-balra eukaliptusz, Carlos már gyerekkori emlékeibe réved, a szüleinek volt egy kis háza Brazília és Paraguay határán, ő eukaliptuszerdőkben játszott indiánosdit. Aztán megint lemaradok, aszfalt is volt elég, nem is tankoltam elég kalóriát a napra, elég döcögősen megy a dolog.

Muxía