Negreira

Ez az egyik szomorú különbség a fisterrás és az északi út között... Legalábbis ahogy én megéltem. Beloky az előző este küldött egy SMS-t: a negreirai szállás 22 ágya délután kettőkor már foglalt volt. Ugyan vannak sátrak az udvaron, de az esőprognózis kicsit nyugtalanító volt. Az északi úton akár még egy bő órát eltémázgattam volna a bárban. Érdekes/intelligens/művelt emberekkel, akik határozott véleményeket fogalmaznak meg - legalábbis számomra - érdekes kérdésekről, és vitatkozni is hajlandóak, ha más véleményen vagy, élvezet beszélgetni. Persze ez nem szükséges feltétele az élvezetes beszélgetésnek, de ha ilyesmibe futok bele, örülök neki. Viszont itt elkezdett mocorogni bennem a nyugtalanság, és mondtam, hogy akkor most én rohanok, mert nem lesz hol aludnom... Elbúcsúztunk, és nekivágtam a szomszédos 200-250 méteres szint leküzdésének. Kipihenten, föltöltődve, a primitivo hegyeivel a lábamban ezek a hegyek már nem kihívások, az ember tényleg úgy megy föl az emelkedőn, mint a gép. Izzad, ennyi a különbség. A kilátásból megint kevés jut, ködös, felhős az idő, megyek tehát tovább Ponte Maceira felé. Ahol az egyik legszebb látkép bukkan ki az ottani kis szálloda mögül. Közben odabentről lelkesen, kedvesen kiabálnak nekem valami zarándokmondókát. A folyó, a híd, a kis vízesés és a falu körülöttük egyszerűen tökéletes összhangban van. Ide még visszajövök egyszer, szerintem.

Negreira